Kategória: Szerzők

  • Várnai Zseni: Orgona

    Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
    talán ezért hívnak engem orgonának,
    április vad kedve suhogtatja ágam,
    azután megfürdöm fényes napsugárban.

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és libegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le hát engem,
    s légy boldog te világ,
    légy boldog te világ!

    Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok,
    már csak éppen május elsejére várok,
    s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
    s orgonaillatom a világra ontom…

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és lebegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le már engem,
    s légy boldog te világ!
    Légy boldog te világ!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Várnai Zseni: Téli nap

    A nap mint rézvörös korong
    vacog a hideg égen,
    a szív ilyenkor elborong:
    Nem láttam napot régen.

    A szív ilyenkor elmereng,
    s tavaszi fényre vágyik:
    – pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
    zöldellj ki újra pázsit!

    Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
    virulj tavaszi fényben,
    mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
    ragyogj, mint réges-régen!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: Évák és Kígyók

    Mulasztott, messze paradicsomok
    álma leng körül. Tenger; s viharok,
    melyek ijesztve hívtak. Válaszút
    másik ága, amely csábítva fut
    s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit,
    kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt
    egy tétova perc, ott sok hosszu év,
    rossz döntéseké. Gőgös gyengeség,
    hogy nem nyujtottam békülő kezet
    ellenségemnek, aki szeretett.

    A sok veszett táj, a sok de, a ha,
    süllyedt aranyszigetek, a tova-
    kéklő ifjúság: rettenetesen
    fáj néha, hogy egy, csak egy életem
    volt a földön! Zárt paradicsomok,
    mik várhattak bennetek? Mily titok?!
    Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! –
    S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!

    Forrás: Lélektől lélekig

    elmulasztott lehetőségek, ifjúság, vágyakozás

  • Szécsi Margit: Ígéret kertje

    Tüzes margaréta
    lengedez hosszan, kéjjel.
    Csalánok, vert világok
    róla álmodni éjjel.

    Villamos, arany vad,
    sárkány-dereka csörren,
    tükör a sáfrány-ablak,
    benne a kert ring zölden.

    Füves köldökéből
    felnőtt fekete-meggyfa,
    sorsodat kis gallyal
    fölkapja, csillogtatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

    természet, álom, sors

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

    Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
    Hűs hold aranyával elöntve a lég,
    Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
    A méla nagy ablakok ív-sora ég.

    Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
    Rég elfeledett kezek ósdi müve:
    Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
    Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

    Ily este merül fel előmbe sok emlék,
    Mint messze homálybul a tarka hajó,
    Elébb remegő, pici fénye libeg még,
    Majd kél a vitorla s piros lobogó.

    S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
    Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
    Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
    S fürgén ütemezve iramlik a dal.

    Eltűnik előlem a mély, komor udvar
    És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
    Szállok haza, messze, a barna darúval,
    Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

    Hol mén dobajátul a föld szive retten,
    Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
    S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
    Mint hársszirom illata, szállt le fölém…

    Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
    Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
    Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
    Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

    Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
    Vad füttyire lomb remegése felel,
    S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
    Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”

    De íme a holdat a köd beborítja,
    S álmom zivatar zaja kergeti szét,
    Fáradt fejem ablakaimra szorítva
    Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

    S míg éles eső sürü cseppjei mossák
    A fákat, ahol ragyogott a sugár,
    Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
    Nem fonja körül szivemet soha már…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, emlékezés, ifjúság

  • Somlyó Zoltán: Álmodás

    … S a napok szállnak, mint az álmodás
    s a szavak sírnak és a szívek vernek,
    mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
    A napok szállnak, mint az álmodás…

    Az idő nyúlik és az idő vész
    s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
    halottainkból föltámadva, járnak
    és zöngve búgnak, mint a kelevéz.

    És összefogva, kergetőzve jönnek,
    mint hírnökei a halotti csöndnek
    és csont az arcuk s a szemeik zöldek.

    Így őrlődnek le a napok halomba;
    a szavak sírnak s nevetnek naponta,
    mint gyerekajkon napkeleti monda…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Vénülés előtt

    Barázdás szántóföldek hűs pora;
    forrószínű, nagyszárú mákvirágok
    sziromhullása; kék szőlők bora;
    húgom keze nyomán te mindig búgó,
    búsan csendülő szárnyas zongora:
    most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
    Én vénülésre nem vagyok való.

    Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
    én: könnyel vető, sírva arató.
    A vérem is csak most himnuszos, bátor,
    mint vihar után a kékvizű tó; –
    a vénülést és még most se szeretném.

    Ti szántóföldek, láttatok vakon;
    te piros mák, a szemem feltüzelted!
    Te őszi bor, megöntözél nagyon!

    S húgom keze nyomán te mindig búgó,
    bús zongora: ajkon, szíven, agyon
    te csókoltál először. Jertek! Jertek!
    Én roggyant lábat még nem akarok!

    Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
    S új életek az asszonyi karok
    s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
    de visszamenni én nem akarok!…

    Segítsetek előre, csudamódon!
    Egy marék hűs por szaladjon velem;
    egy mákvirág sirasson messzi tájon.
    Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
    kezem nyoma piruljon évről-évre;
    zongora búgjon minden estvelen
    és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy arcai

    Vagy nem is voltál? S most is magamat
    szólongatom csak?… Téged láttalak
    ki az égből, téged rá a világ
    gyermekeire, szemed sugarát
    – a magamét! – s mennyei burkodat
    földiekre, hogy mutathassanak,
    örök képet, sok múló tünemény:

    palánk mellett, tyúkketrec tetején
    nyestem a nyárfát, téged vártalak,
    s meg is hozott a karcsú lányalak,
    akit oly vágyva kísért a szemem;

    éjszaka egy kerti ablak alatt
    lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
    s minden sarkon megvillant isteni
    mosolyod mása, fénylő Rejtelem:

    ellobogott benned a bűntudat
    és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
    akkor is vagy, ha százszor tévedés!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A csókod

    A csókod? Már egyetlen pihenés.
    Évekig semmi; gyors seb azután;
    nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
    s hülni; fájó cél a remény mesés

    kalandjaiban; a messzi Kevés,
    mely mindent sürit; a fogoly magány
    bilincstörése; végső tudomány,
    mig hiszünk benne; hazaérkezés.

    Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
    nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
    ajkadon ismétlik szerelmemet,

    titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
    mintha sziveink percenkint egy-egy
    öröklétet beszélgetnének át.

    Forrás: Lélektől lélekig