https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szécsi Margit: Nehéz sört

    Nehéz sört, ami elbutít,
    ittam, hogy elfeledjem
    a tülekedők mosolyát
    s azt is: mivégre lettem.
    Zsivány zsivajban elhevert
    az élet félig holtan.
    Törvény, hogy vért köpött a szám,
    s hogy túléltem, okom van.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Mikor az újhold sikoltott

    Barátomhoz egykor kimásztam
    az ablakon, a mészcsöppektől
    kékcsillagos állványokon,
    mikor az újhold sikoltott.
    Illatozott a gyantás deszka.
    A mészhegyek is lábra keltek,
    fehérizzású elefántok.
    Meszes csillék mint óriás
    bölcsők, billegtek a holdban
    s tudtam, hogy nem halhatok meg.
    Ó ti gyönyörű mulatások,
    ti ragyogó szerb citerások,
    sírig peng hozzám húrotok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Máglyák

    Micsoda máglyák
    Égnek
    Meghalni
    Melyikre
    Lépjek
    Hogy a legnagyobb éjfél
    Szívéig érjek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Himnusz a szerencséhez

    Ki nem hagytál őszbeborulni
    testvérért, barátért, magamért,
    s fogaimat a rabkásától,
    szívemet az alázatosságtól
    kímélted – korunk istene,
    imádlak mindenekfelett,
    mert a jeges építkezésekre,
    tetvek és tündérek közé
    önként mehettem robotolni,
    fogaim világos kerítését
    oltatlan mésszel be nem meszelték,
    orrom s szívem ki nem rohadt.

    Fizetlek keserű örömmel,
    fekete-sörényes dalokkal,
    mikben a mártírok komor
    gyászmenete vonul ütemre,
    szerelemről és igazságról
    lemaradt fájdalmas sereg.

    Fizetlek szerelmeimén,
    kik mint a küllők a kerékben,
    robogó sorsomban forognak.
    Ha meg kell halnom, add meg azt:
    magamtól történjék halálom,
    s életemben örülj nekem,
    örülj, hogy olyat szerethetsz
    ki soha nem futott utánad,
    s kinek bolond vérében a
    hála sem virágzott soha.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Élni

    Élni az áldott életet,
    a napfényt, a félelmeket,
    a szaporodást, születést
    élni az embernek kevés:
    meg kell rágni a létezést!

    mivel az ember telhetetlen,
    gyógyszere: bánat, bánat ellen,
    s az ember elgondol sokat,
    e kíntól úgyis megdagadt
    világba még világokat,

    egy kis csíkot túl a végtelenen,
    s elgondolja önmagáról, hogy: van,
    s elgondolja hogy ne legyen.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó Űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba
    mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillag-terében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Forrás: Magyarul Bábelben
    Szécsi Margit, A kivirágzott kéz, magyar költészet, élet és halál, szenvedély, erő, női hang, lét

  • Reviczky Gyula: Virágok

    Mindig szerettem a virágokat.
    Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
    Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
    Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.

    Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
    Elrejtve, bokrok közt illatoznak.
    Éltük rövid, de nyár van azalatt,
    Míg ők a nap felé mosolyganak.

    S ha jő az ősz, a rózsahullató,
    Sóhaj, sírás tőlük nem hallható,
    Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd;
    Tán elhervadni is gyönyör nekik.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Reviczky Gyula: Utolsó vágy

    Ha majd értem jön a halál
    (Akármikor, készen talál),
    És nem lesz, a ki megsirat:
    Attól e szív meg nem riad.

    Nem kell se könny, se koszorú:
    A sír lakója nem hiú.
    Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,
    Az árok is jó pihenő.

    És hogyha majd haló porom
    Távol jövőben egykoron
    Képezni fogja föld mezét
    S kél-száll a légben szerteszét:

    Hadd légyen útszélen helye,
    Koldús sarúját lepje be;
    Csak legalább melyet takar,
    Legyen minden kis rög magyar.

    S hol most kelettől nyúgatig
    Testvérietlen nép lakik;
    Egy nyelvet értsenek csupán:
    Szép nyelvedet, magyar hazám!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Reviczky Gyula: Számlálgatom…

    Számlálgatom, találgatom,
    Hogy hány hetem vagy hány napom
    Van hátra még…
    Irgalmas ég,
    Esdek, ne légy fukar nagyon.

    Óh, hányszor hívtam a halált,
    Mihelyt a kedvem búsra vált.
    De most hogy itt
    Ólálkodik;
    Nem érzek mást, mint borzadályt.

    Meghaljak?… Óh, ne még, ne még,
    Agyam még eszme-tűzben ég.
    Forró szívem
    Jobban pihen
    A napon: óh a sír setét.

    Vágy még hevít, kedv még emel,
    Óh, még sok dalt nem zengtem el.
    S eszméimet
    Mind a hideg,
    Sötét koporsó nyelje el?

    Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
    A csüggedt költő életét.
    Hadd öntse ki
    Érzelmei
    Zengő, zsibongó tengerét.

    Forrás: Magyarul Bábelben