Kategória: Szerzők

  • Nagy Gáspár: Szerelem holdja

    szerelem holdja
    telihold volt
    énekszakajtó
    éjszaka volt

    énekszakajtó
    gyönyörű hajad
    szerelem holdja
    bűvölve apad

    zúzmarás melled
    hófehér folt
    gyönyörű hajad
    nyakamra fond

    zúzmarás melled
    énekszakajtó
    szerelem holdja
    szerencsepatkó

    köröttem minden
    feketében
    szerelem holdja
    lemenőben

    elfáradt csengő
    zúzmarás melled
    énekveszejtő
    minden köröttem

    énekveszejtő
    nehéz óra
    vágyakozunk a
    hulló hóra

    gyönyörű hajad
    nyakamra fonva
    hatalmas télnek
    leszek a foglya

    ideje van a
    hóhullásnak
    épülsz te körém
    hófúvásnak

    zúzmarás melled
    szerelem holdja
    hóember kezed
    ingem kibontja

    köröttem minden
    hóesésben
    szerelem holdja
    felkelőben

    szerelem holdja
    nappal az égen
    hűségem hava
    szívedig érjen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A magaslaton

    már nem beszélnek,
    nincs miről,
    nem kérdeznek,
    ismerik a választ,
    ismerik a változatokat,

    csak ülnek egymás mellett,
    semmibe révedő tekintettel,
    napkeltétől napnyugtáig,

    a sziklákat morzsoló szélviharokat,
    figyelik a csapkodó záport,
    a sűrű havazást, a csikorgó havat,
    a tenger lomha, örökös hullámzását,
    a perzselő nyári napsütést,

    és sajgó csontokkal dideregnek,
    múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
    a félelemtől reszketnek és fáznak,

    a király és a királynő,
    két roskadozó, büszke termet,
    menekülésre már nincsen erejük,

    végül beleolvadnak jajszó nélkül
    az irgalmatlan, jeges éjszakába

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Frankfurt

    A folyóparton üres homokbánya,
    oda hordtuk nyáron a szemetet.
    Villák között és kertek közt suhantunk,
    egy híd, egy lejtős út következett,
    a lóversenytér deszkakerítése,
    pár zökkenő, az autó lassított,
    de mielőtt még fékezhetett volna,
    az első éhség máris támadott!

    A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
    a helyezkedő hátak terrora,
    a föltaszított ládák közt megindult
    az előzetes, gyilkos cenzúra;
    osztozkodás a hulladék kövérjén,
    hogy alig állta saját rohamát
    a négykézlábra ereszkedett éhség,
    és föllázadt, és megadta magát.

    Belevesztek a porba és piszokba;
    az egész kocsi bőgve reszketett,
    a szívüket a moslék elkeverte
    és összemosta eszméletüket.
    A tele kannák mélyire kotorva,
    hogy szemük-szájuk elborult vele,
    belehaltak az eleven lucsokba,
    és föltámadtak fejjel lefelé.

    És visszavették, falatról falatra,
    mi velük együtt végképp elveszett,
    mámorosan az elgyötört mocsokból
    kikényszerített üdvösségüket!
    De gyönyörük csak el se élvezett még,
    hogy megfogamzott bennük a gyanú:
    először csak a szájuk keserült el,
    majd szívük lett iszonyú szomorú.

    A tolongásból hirtelen kiálltak,
    és úgy figyelték, szinte józanul,
    a nyomorukat eláruló mámor
    mint járja őket keresztül-kasul.
    És eleresztve magukat egészen,
    csak arra vártak már, hogy szerveik
    beteljesítsék, elvégezve rajtuk
    a gyönyör végső tévedéseit.

    Akárhová, csak szabadulni innét!
    Csak menekülni, szökni mielébb!
    Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
    hozzánk se ért az izzó csőcselék.
    Körös-körül a mozdulatlan bánya.
    Csak haza már! Alant a folyamon
    egy hajó úszhatott el a közelben,
    hogy csupa füst lett és csupa korom

    a fölfutó kijárat. Át a réten!
    A dombokat mohón szökellve át
    a lángoló betonra. Majd a villák!
    A zölden visszaáradó világ.
    A lóversenytér deszkakerítése,
    s a deszkaközök sortüze után
    a kertek alól kiájuló hőség,
    s a hirtelenül ránk szakadt magány.

    A lombok színe egyszerre kiégett,
    és elborult a tüzük az úton.
    Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
    és velünk együtt a paradicsom.
    Hátunk megett a kocogató kannák,
    s a szakadozó, poros fák között
    már fölmerült az alkonyati város:
    Frankfurt – 1945.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az angyali hírnök

    akármit csinálunk
    közeledik

    és ez megnyugtató mint a tenger
    örökösen háborgó kék hullámai

    jön a hóhullásban fehér lepelben
    könnyedén előredőlve bátran
    nemtörődöm lezser eleganciával

    közeledik a sötétség ormótlan
    torlaszai közt sugárzó alakja
    siklik felénk kezében fáklya

    hozza a jó hírt az ígéretet
    hogy reménykedjünk örvendezzünk
    ne féljünk a kietlen éjszakában

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Weöres Sándor: Psyche Confessioja

    Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.

    Bolond Atyám hívott Psychének,
    Ez harmadik kereszt-nevem.
    Mindég Ámor karjában égek,
    A Lélek és a Szerelem
    Külön nem válható sohsem.
    Míg másúlásiban reménylek,
    Hívságos forgalomban élek,
    Tarka s vidám az életem;

    S ha majdan eggyszer tsendre térek,
    Nem forgok többé: meg-lelem,
    Hogy Szerelemre vált a Lélek
    S Lélekre vált a Szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Vallomás Őszikének

    Úgy állok itt télben, viharban,
    hamuban, tűzben,
    mint nyugtalan vizek
    partjain a fák,
    mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.

    És úgy megyek néha
    a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
    mint akit
    lombok és hegedűk
    a földbe sirattak
    ezelőtt régen.

    … És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
    a hű folyondár
    piros csillag-virága,
    és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
    hogy bátoríthassalak
    ezzel a daloló,
    gyönyörű szavammal: – szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fölöttünk örök lomb

    Éna öltözködi bűvös ruháját,
    s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
    S míg a hold rendezi lila szobáját,
    galambok álmodnak. Az este éjjűl.

    Fülembe suttogó őszi kedvesem,
    igézve állunk: nincs sír s halál.
    Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
    s a szeme, a szeme nagy violasugár.

    Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
    Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
    Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
    s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: [„Mit mondanál – szóltam magamhoz –…]

    „Mit mondanál – szóltam magamhoz –
    mit mondanál, boldogtalan,
    ha jönne Ő s azt mondaná,
    hogy minden épp forditva van:
    hogy amit róla tanitottál,
    hittél s akartál, tévedés,
    s Ő, kit annyiszor vágyva hivtál,
    most ime jön, mert kedvel, és
    legbuzgóbb papjának, neked,
    ez éjen megmutatkozik,
    hogy ezután akarata
    szerint végezd parancsait,
    különben ép ugy vétkezel,
    mint eddig, oltárainál:
    ha Ő maga jelenne meg
    s ezt mondaná, – mit mondanál?”

    – Azt mondanám, hogy ő az ördög
    és imádkoznék ellene;
    azt mondanám, hogy hazudik,
    s tünjék el gonosz szelleme.

    „De ha látnád, hogy mégis: ő az,
    kit kerestél, az Igazi?”

    – Azt hinném, hogy próbára tesz.
    Nem hagylak! mondanám neki.

    „S ha látnád, hogy nem próba ez már,
    s tévelygés voltál, bün s hiba,
    s szavaiban feltündökölne
    ellenfeleid igaza?”

    – Nem igaz! mondanám. Igazság
    nincs, s ha van, bennem több lakik:
    az igazság kétes kisértő,
    törvény s valóság csak a hit!

    „S ha meggyőzne, hogy ő a törvény?”

    – Akkor is birkóznék vele;
    én jobban tudom, mondanám,
    hogy milyen isten kell ide.
    Ugy kellesz ide, mondanám,
    ahogy megfaragott kezem;
    az ideál nem ideál,
    ha nem olyan, mint képzelem.
    Ha valóság vagy: általam
    lettél még tökéletesebb,
    s ezt védem most, ha nem hagyom,
    hogy meghamisitsd lényeged.
    Ha meg lidérc: akkor agyam
    szülötte vagy csak, birtokom;
    rabszolga, menj! ábránd, ne lázadj!
    eszme vagy, s én a hatalom!

    „És ha mindez semmit sem érne
    s Ő, az Igazság, csendesen
    csak mosolyogna s mosolya
    átsütne minden vérteden,
    s végül, kétségbeesve, látnád,
    hogy nincs ellene cáfolat?”

    – Megölném Őt, s ha nem lehetne,
    akkor megölném magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Gyengeség

    Csak egy kicsit voltam becsületes,
    csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
    csak egy kicsit próbáltam igazi
    szeretettel szólni, segíteni,
    csak ép elkezdtem, s máris visszavág
    s ellenem fordul a legjobb barát.

    Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az
    ember erős, az egyetlen igaz,
    ez az egyetlen, aki keresi
    és elbírja és hasznát is veszi,
    hasznát annak, amit mindenki tud
    s amit elrejt előle a hazug.

    Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
    hogy megtisztítom, megkétszerezem
    az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
    s arra, hogy ő maga kért, biztatott,
    ő akarta… És szólni kezdtem… És
    egyszerre kiderült a tévedés:

    kiderült, hogy itt is hazudni kell,
    hogy az igazat ő se bírja el,
    és hogy az elszánt hízelgő, aki
    a háta mögött csak kineveti,
    az nemes neki, az bölcs, az barát,
    én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,

    még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,
    az árulóra, s látom, az agyán
    hogy ömlik el a fájó, megriadt,
    tiltakozó s gyanakvó indulat:
    – Mi lelt? Már te is?… – és szavain át
    szinte robban a sértett hiuság.

    Borzadva nézek a szemébe, és
    mosolygok és dadogok: – Tévedés,
    félreértettél… És már hazudok,
    hazudok neki, csűrök-csavarok:
    mentek valamit, őt és magamat
    és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Két fény között

    Szemközt a fiúmei kikötő,
    elől a nagy világítótorony.
    Lobban, forog, forgó fénykévéit
    futtatja végig a hullámokon.

    Hátam mögött a sziklarepedésben
    parányi fényű szentjánosbogár.
    Kis hangya, kóbor pille, valaki
    az ő fényénél is hazatalál.

    Hát én, hát én világítok vajjon? –
    Csobban a tenger csorba sziklaélen.
    Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
    A parton állok két fény közt, sötéten.

    Forrás: Lélektől lélekig