Kategória: Szerzők

  • Balogh József: A dalok vallomása

    Körénk gyűlnek az esti órák,
    s nem kérkedünk a harmóniákkal,
    de egymásért lobbanó fegyelemmel,
    szövegeinket átölelve
    szétröpülünk a tétova csöndben
    egy templomnyi nagy teremben,
    majd a nyárra nyitott ablakon át
    sietünk tovább vinni
    a fülledt idő illatát,
    s ahogy a fürge madárszárnyak
    a dallamok diadalát.

    Igen, mi, dalok így segítünk,
    és erősebb lesz tőlünk a hit,
    s az ember velünk álmodja meg
    titkolt, gyönyörű álmait,
    s általunk épül a mondhatatlan,
    és mi, a dallam-angyalok
    így leszünk, mint a csoda-rétek,
    mesék, füvek, fák, a fények,
    s a kósza-kusza szenvedélyek
    örökre halhatatlanok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    dal, harmónia, álmok

  • Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

    A setét bolt nagy üvegablakán
    Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
    Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
    S éreztem: messze-messze ül e lány,
    S tudtam: nincsen számomra mosolya…

    S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
    Ezt is lelked karjával átkaroltad,
    S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
    Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
    Keze homlokod nem éri soha…

    Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
    Aki másért olyan szép, nem teérted,
    Hisz maholnap elfárad ifju térded,
    S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
    Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

    Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
    Hinned: itat még borával az élet,
    S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
    Te is, dalodból, mint aranykehelyből
    Osztod még áhitattal szent malasztját…

    Hiába!… már a városvégi lankán
    Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
    A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
    Szépmívű arca évötvözte lapján,
    Köszöntött, és én elmerengve néztem.

    Ökrei a barázdát lomhán vonták,
    Mint egykedvű évek az arcredőt…
    S szívemben akkor halkan arcra dőlt
    A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
    Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

    Forrás: Lélektől lélekig

    alkonyat, vágy, bánat

  • Reményik Sándor: A legizgatóbb film

    Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
    Ha filmre vetődnék minden titok,
    Minden, mi huszonnégy óra alatt
    Egy ember lelkén általkavarog:
    A tisztátlanság minden ördöge,
    A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
    Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
    Milyen feketén lángoló szurok.
    De akkor látnók csak, mily szép az ember,
    S hogy tusakodnak benne angyalok
    Az ördögökkel – naplenyugovásig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz

  • Boda Magdolna: (csönded vagyok)

    Dalod és táncod lennék…
    reggeli zöld-arany
    kisszoknyában elsuhanó
    lendület
    téged üdvözlő tánc
    mezítelen karral
    és szívvel
    ágyadba virágot hajító

    s lennék én
    déli polkád
    vörösen lobogó
    mosoly mögül
    felcsillanó
    csókod
    is lennék

    és este
    lennék neked a
    szikrázó sejtelem
    pergő forgó vágy
    örvény
    ami földob leránt
    aranypénzes sárga ruhám
    fekete tüll lobogó selyem
    bokámon holdfény
    ezüstpénz
    csípőmön kezed
    szoknyám ráncából szerelem hull
    eléd öledbe köréd szerteszét
    lennék dalod és táncod
    vagy csak síró hegedűmuzsikád.

    De csak csönd vagyok
    és a csöndedben telis-teli kétség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Gábor: A kék rózsa

    Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
    utakon; ruhám cafatokba lóg;
    dűlöngök, dúdorászom ittasan.
    Kísérnek vad nyarak, telek;
    könnyezem, botlom, elesem.
    És jönnek görcsösbottal ballagók
    s kérdik tőlem: te mit keressz?
    Szemük rámvetik. S felelek:
    én a kék rózsát keresem.

    Mert nagyon sok van, ki keres.
    Az egyik régi ezüstláncot,
    másik szétmállott szavakat.
    Harmadik elfújt gyertyalángot,
    negyedik olvadt havakat.
    Ötödik télidőn tavaszt,
    hatodik ezt, hetedik azt…
    Keresnek mind… múlt árnyakat
    sokan, a jövőt kevesen.
    Utamban ők nem ártanak:
    én a kék rózsát keresem.

    A kék rózsát, a hamvasszirmút!
    a szűz csodát, a meztelent!
    Az éjfél kibomló haját,
    halottak élő sóhaját,
    mely boszorkák szemére leng…
    fagyott tüzét a gyűlöletnek,
    melynek méhe a szerelem…
    Én a kék rózsát keresem!
    a kék rózsát! a fényeset!
    a lengőt és a mozdulatlant.
    Keresem jaj, halálraváltan
    télen és nyáron szüntelen
    a szemeken s az arcokon…
    Keresem… s ha majd megtaláltam,
    gyöngéden számhoz emelem,
    megcsókolom és eldobom…

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágy, keresés, elérhetetlenség

  • Gergely Ágnes: Transzcendens etűd

    Ott akartam szeretni mindig,
    a toledói alkonyatban.
    Az alkony és az élet vége
    egyformán irányíthatatlan.

    Messziről nézem, ahogy indul,
    tétovázik a szürkületben.
    Felhőben áll a katedrális.
    És nem érti, hogy hova lettem.

    Ilyen szerelem soha nem volt.
    Egész Toledo vele érez.
    A percek múlnak. Ráng az arca.
    Gibraltár felől forgószél lesz.

    Átölelem a katedrálist.
    És őt is, ahogy messze lépdel.
    S egy olajfát, mely felsugárzik
    a halottak lélegzetével.

    Forrás: Lélektől lélekig

    szerelem, elmúlás, hiány

  • Babits Mihály: Három angyal

    Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
    Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
    Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
    mint egy könny szemből, a szívbe, nedvesen és nehezen.

    Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
    ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
    hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
    rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?

    Óh jaj, késő! már az első hószín angyal csupa folt!
    és a másik messze szállott, aki olyan könnyű volt!
    Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
    mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    angyal, veszteség, gyász

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.

    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?

    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?

    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,

    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,

    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.

    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    élet, anyaság, alkotás

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.

    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.

    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.

    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
    Kétségeim az örvényekbe szórom.

    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol – és mindenütt leszek.

    Forrás: Arcanum