Kategória: Szerzők

  • Reményik Sándor: Egyenlőség

    Azt hitték róla: fehér égi álom,
    A földre úgy száll alá, tündér-szárnyon.

    S ó szörnyű kép, én elmondhatom… láttam:
    Pallossal jött, piros hóhérpalástban.

    Előtte hosszú, hosszú sorban álltak
    Az emberek, és megváltásra vártak.

    Esengve kértek üdvöt, életet,
    Míg falanxuk előtt elléptetett:

    S ő, míg haladt a hús-sorfal előtt,
    A főt nézte, mely magasabbra nőtt.

    Nézte gúnnyal a legszebb fejeket
    És kezében a kard nem remegett.

    Sétált… mosolygott… meg-megállott:
    Levágta a főt, mely kiválott!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Fátum

    Apámmal együtt ültem a padon.
    Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
    A nap utolsó csókjait kereste
    Az alkonyattól rőtes nyugaton.

    Szemébe néztem, a szemembe nézett,
    Hűs esti szél kezdett már lengeni
    És hirtelen egy delejes igézet
    Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

    Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
    De megéreztem, hogy fia vagyok
    És éreztem, bennem mint támadoznak
    Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

    Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
    Magamban ülök már a zöld padon
    És itt kísért majd az a régi bánat,
    Az én új fátumom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Vagyok

    Kell,
    hogy legyen egy szem,
    akiben
    megláthatom magam.

    Kell,
    hogy legyen egy kéz,
    akivel
    ketten vagyok magam.

    Kell,
    hogy legyen egy száj,
    akinek
    elmondhatom: vagyok.

    Kell,
    hogy legyen egy szó,
    akiért
    élek, nem én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Taktus

    Ahol mulatnak sóhaj vagyok
    Árny a gyémánton ami ragyog

    Napsugár vagyok Grönland haván
    Egyetlen fűszál a Szaharán

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Vonatok

    Vonatok jönnek lázas ég alatt.
    Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
    Sovány keze a láthatárba túr,
    Karján vöröslő átvágott erek.

    Vagontetőkön vándormadarak
    Pihegnek, rongyos tollaik között.
    Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
    Előlük minden messze költözött.

    Párát lehelnek mocskos ablakok,
    Tűnődve néz a készenléti fény.
    A büfékocsi lágyan imbolyog,
    Asztalra dől a hallgatag remény.

    Poharában még néhány csepp ital,
    Nyitott szemében minden ködbe vész.
    Szíve a sínek ritmusára jár,
    Átutazik csak. – Ennyi az egész.

    Cipőjét húzza a most ébredő,
    Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
    – És megyünk tovább menetrend szerint,
    Vonatokkal a lázas ég alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Somlyó Zoltán: Karácsonyi vándor

    Karácsony éjjelén a vándor
    az országúti hóba megáll.
    S bekopog a legelső ajtón,
    amit az útszélen talál.

    Egy szót se szól. Csak némán átmegy
    az udvaron, mint a jó cseléd,
    S a sötét, meleg istállóba
    halkan, lábujjhegyen belép.

    Ottbenn a mécses pisla lángja
    a széltül egyet bólogat.
    A vándor megy s megsimogatja
    a szelíd, csöndes barmokat.

    Aztán a jászolba meríti
    hideg kezét – és hirtelen
    valami fény villódzik
    onnan a hideg téli éjjelen…

    Kívülről, mintha angyaloknak
    égi zenéje szállana.
    S jobbról, mintha egy fehérleplű
    bánatos Asszony állana…

    A vándor letérdel az almon,
    a gazda korty bort ád neki.
    És aztán csöndben, mint ahogy jött,
    békén útjára engedi…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Újév reggele elé

    Majd elkövetkeznek arany
    kürtjei és csillagai
    a születésnek, a halálnak,
    mikor a szőrös koldus is
    tündöklő mocsokban tapos
    s karórát szed szíverősítőnek
    a nagy hajnalban, a roppant
    bíbor mennyek alatt, midőn
    a trombitákat összesöprik.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Szárnyakon fekszem

    Erő és szépség elhagyott,
    fehér ágy elszív engem –
    én édesem, én édesem
    ne hagyj meghalni engem,
    míg öt világrész illata
    csábít világgá mennem –
    űzd el a gyalog-madarat
    ki elkaparna engem!

    A henteskutya kicsinyel
    cingár falatját: engem –
    a teljes élet összegyúrt
    dögöt és lángot: engem.
    Mosdass, ölelj, ne félj, ne félj,
    mert el nem érnek engem,
    fekvén is fekszem szárnyakon:
    isten szállat föl engem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Sláger

    Ebben az éjben
    ebben a szerelem-szagú szélben
    bujkál a rontás
    s a szívverés is: világomlás.

    Villanydúcok havas galambjai
    porcelán-párok
    világok törtek le rólunk
    s ránktelepedtek világok

    ebben az éjben
    ebben a szerelem-szagú szélben
    bujkál a rontás
    s a szívverés is: világomlás.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Óda a tengerhez

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.
    Hajnali királypirosból
    s csillagtalan-egyedül:
    néztelek hatalmi pontról,
    néztelek jeltelenül.

    Öleltél ruhátlan kékben
    akár az emlékezet,
    utaztak emlékek rajtunk:
    matracok, bábú-kezek.
    S midőn a fekete ember
    éjhegedűn hegedül:
    láttalak bemattolt gyászban
    fény özvegye, egyedül,
    siratni mély zokogással
    vívmányt meg papírhajót –
    és feltűnt s merült a könnybe
    a végső hajó: a Hold,
    sarlósan merült a mélybe
    majd feljött s ím teli volt,
    s láttam hogy habzik és billen
    s fényesen csordul a Hold,
    s öngyilkos felrobogással
    őrjöngő tajték-pokolt:
    égő paripáidat láttam
    míg a Hold sósava forrt!

    Éj múlott hold-szakadással,
    voltunk mi fényes velő,
    domborzatunkra világolt
    záporként tűnő idő.
    Éj múlik hold-szakadással,
    zúzik a földi szemét.
    Nap múlik nap-ragyogással,
    tömörül gyönggyé a kék.

    Hordalék vágyak hajóit
    elhordjuk s vágjuk hanyatt,
    roncsaik vízporrá-verve
    fogunkon felhabzanak.
    Sebhetlen ácsorgok rajtad,
    árnyam is örökkön ég.
    Kiismerhetetlen a tenger,
    kimerhetetlen az ég.

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.

    Forrás: Magyarul Bábelben