https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Mészáros Ferenc: A végzetes pillanat, a végzet pillanata

    (Ravel Boleróját hallgatva)

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
    lüktető aurádat, mielőtt
    megnyílna a láthatatlan csatorna,
    ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
    dallam épül, a te dallamod,
    az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
    áradni kezd szerte,
    mélységben, magasságban, lágyan,
    puhán, aztán egyre emelkedve,
    messzi fehér fellegekbe,
    szikrázva fényben, éteri kékben úszva…

    Még a pillanat előtt,
    mikor a sejtem még nem sejt semmit,
    csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
    érintés-sóvárgón, s
    útján vezeti valami,
    aminek nem tudja okát még, csak sejti,
    hogy valami várja, várja valaki…
    Egy másik sejt, ami
    éppúgy nem sejt semmit,
    csak várja, hogy érkezik valaki…
    talán a párja…

    Már az előtt, hogy a sejtek
    megérintik az érkezőt, már
    azelőtt a pillanat előtt
    ott vagy egészben rejtőzve, mégis
    tisztán, érezhetőn, már
    az első a pillanat előtt…

    Már előtte elkezdődik a tánc,
    pedig lábad még nem
    mozdul, karod még nem ölel,
    arcod nem ragyog fel
    örömmel a nászi táncban,
    már ott vagy velem
    összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
    Már azelőtt…

    Már az első hang előtt
    kondul a harang, üdvözlőn,
    érkezésünket ünnepelve,
    majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
    a végtelenbe, felfűzve az időre,
    amit nem tudunk előre,
    aminek hossza örök talány…
    Már az első pillanat előtt
    sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
    még az előtt, hogy
    a karmester pálcáját emelné,
    s előadná újabb művét az égi
    zenekar… Már az első intés előtt
    tudja a karmester, mit akar…

    Már akkor tudja,
    mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
    mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
    Előtte ott a kotta…

    Ott van a partitúra,
    hogy zajlik majd ez a földi túra?

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
    érintené sejted a sejtem…

    Az első pillanat előtti pillanat:
    innen indulunk, s ide hoz
    vissza az utunk, ide vezet
    az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
    harang és csak, a csend marad.

    A csend, a rejtélyes ének,
    a pillanat előtti pillanat, a tánc,
    a Boleró, amint lebegünk
    körbe-körbe, ölelkezve
    mindörökre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcs, ferde fát,
    min hajlik a patakon át,
    ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    hogy benne társat ne keresd?

    Már ága között az arany napot
    nem tartja, madara elhallgatott,
    virága nincs már, sem gyümölcse,
    ő mégis áll, az alkony bölcse,

    mint tünődő, ki ily estelen
    a végtelen titkába elmerűl,
    és testtel is szelíden arra dűl,
    amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Ligeti részlet

    Csavargók csavarogva ketten
    a fákat nézik a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem sárga hajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    és minden zsák nyakamra hágott.”

    Csavargók csavarogva ketten
    hintókat látnak a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem lassu hajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    ki könnyü volt, előmbe vágott.”

    Csavargók csavarogva ketten
    lányokat lesnek a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem rossz ohajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    mért is szeretem e világot?”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Kíváncsi őz

    Szeretsz, tudom, lőtávolon kívül is
    gyönyörködni bennem, többé-kevésbé önzetlenül.

    Ám romlott érzékeid még jobban szeretnének
    sültként, áfonyával, netán
    vadasan vagy másként, a tányérodon
    birtokukba venni, miután megölettem
    és tűzön feláldoztattam az ínyesség
    kegyetlen szertartásai szerint.

    Szeretlek én is, bár megenni semmiképp
    nem tudnálak, mivelhogy vegetáriánus
    természetű vagyok, s különben sem.

    De kérdem tőled, vajon törvény-e
    köztetek, emberek között, hogy akit
    szerettek vagy szeretni véltek,
    azt föl is faljátok előbb-utóbb?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Vágyak és soha

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    A nő szeme, élettel égve telten,
    rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
    az élet tiszta nem lehet soha.

    Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
    az élet mélyén ég a vágyak piszka,
    s a semmit nem kívánhatom soha.

    Ó, ezek az emésztő pincelángok,
    hogy mint a mécses, lángban egyre rángok,
    s tán ellobbanni nem tudok soha.

    Hogy vágyamat születve már utálom,
    s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
    vágyam halálát nem hiszem soha.

    Immár a végtelen vágyára vágyom,
    s bár végtelen sok, véges mind a vágyam,
    s végesből nem lesz végtelen soha.

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszi dal

    Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
    ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
    ti párolgó rétek,
    kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

    Te színarany torony, tavaszi szerelem!
    halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
    kedvedet mint tegyem?
    hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

    Íme, a madarak ismét dalba fognak,
    a százlábúak a kő alatt mozognak,
    paripák nyihognak,
    láncolt óriások is odvukban forognak.

    A pecsenyesütő közeleg a nyárssal –
    siet a gazda a tavaszi szántással,
    vizek apadással.
    Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

    Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
    s szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
    mért vannak örökre,
    mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Láng és tövis

    A tetteim csak lábnyomok a hóban,
    tévelygő és gyér, olvadó jelek,
    alig rajzolják ki a téveteg
    irányt, amerre lassú távozóban
    a hófúvásos időn át megyek.

    Mint kerítésen át a labdarózsák,
    kísérnek emlékező jószavak,
    tiszta egem sistergő gyanúk zsongják,
    s megyek magas izzású áramok alatt.

    Nyomomban széjjeltaposott galóca:
    lobban a pletyka: – hidd csak el!
    A legendám kigyúl, mint csipkerózsa,
    s ki jön felém majd saruit leoldva,
    szeresse lobogásom – töviseivel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Jó volna…

    Jó volna most egy szénaboglya
    karjába dőlni, úgy, mint régen,
    amikor apám megvert, és sírni,
    kisírni magam lágy ölében.

    Vegyülnének hajamba zörgő,
    rakoncátlan, tört szénaszálak,
    a forró könnyeim a boglya
    ezer ujja közt szétfolynának.

    És sírástól fáradt, zokogás rázta,
    már szinte halni való testtel
    elaludni a boglya karján,
    aludni, míg leszáll az este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ezüst élet

    1

    Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
    Ha most kicsit halkabban élek.
    Halkabban élnek a felhők is,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    Győzni épp oly szép, mint a virág,
    De én az uccákon lődörgök,
    Vagy esőt hallgatok szobámban
    S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

    Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
    Bárha a győzők ti maradtok,
    Zászlótok is ezüstté őszül
    S egyszer győzni is elfáradtok.

    Csatazaj mögött eljön halkan
    Hozzátok is az ezüst élet.
    Nagyon halkan élnek a felhők,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    2

    Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
    S hová lépek, kibú a föld alól –
    Az árnyékom, mely mindenütt követ
    S találkozunk is egyszer valahol.

    Olyan szép dolog elfáradni és
    Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
    Kedves árnyékban leheverni, le
    S bennünk eleve ott a fáradás.

    Bennünk eleve ott a fáradás,
    Mely a szűz hónak testvére lehet –
    Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
    Csak hull a hó s új tavaszig befed.

    Egy télestén a földet csöndesen
    Betakarta a fáradtság, a szent,
    Az én szavammal együtt, hisz az is
    Végtelen hideg világban kereng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szélfeszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hóörömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő,
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig