Emlékek között foszló kelme…
de szép is volt anyám szerelme!
Soha nem járt ő feketében,
pedig fagy fészkelt bús szívében.
Köténye tele volt virággal,
százszorszéppel és tulipánnal.
Fekete éjben virágillat,
viharfelhők közt is volt csillag,
mert bánatát szívébe zárta,
ne lássa senki, milyen árva.
Jól emlékszem, hitt benne végig,
hogy fel fog szállni, fel az égig,
s két füstös felhő fenn az égen
összefonódik újra, szépen.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem este és nem reggel,
te éjjel kettőkor születtél.
Már akkor sem hagytál aludni,
és hónapokig minden éjjel
kettőkor újra sírni kezdtél.
Nappal aludtál, éjjel bőgtél.
Talán ez volt a bosszú tőled…
Bosszú!
…amiért megszülettél,
pedig apádat már rég nem szerettem.
Nekem ráment az életem…
Hidd el, mindent csak érted tettem,
hogy neked más és sokkal jobb legyen.
Nem tudtam még, hogy romlandó az élet,
akár a gonddal főzött lekvár, vagy befőtt:
ha felhabzsoljuk, vagy eltesszük télre,
mindig, de mindig csak egy vége van…
Most menj! Elég volt.
Hagyj aludni végre…!
Forrás: Magyarul Bábelben
Vászon. Homály. Rikoltó hirdetések.
Muzsika. Híradó. A film pereg.
Lóverseny. Autók. Pisze flapperek.
Gengszter. Detektív. A lyoni érsek.
New-yorki árvaház, ezer gyerek.
Az angol flotta. Chaplin: bölcs csavargó.
Mélyhangú, álomszőke Greta Garbo.
Hold. Víz ezüstje. Hervadó berek.
Micky egér. És hűvös mese-szőnyeg,
Mely úttalan útján a levegőnek
Bagdad fölé röpíti utasát.
Könny. Kacagás. Mint happy-end, a Végzet.
Egy centiméter igazi költészet
És háromezer méter butaság.
Forrás: Magyarul Bábelben
Azt súgja néha-néha lelkem,
Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
Nevem sugárzóbb fénye mellett
Valamicskével több szerelmet.
Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett
Nem fáj, hogy a remények, álmok
Romján ma egymagamban állok.
Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
A szenvedésben, pusztulásban,
Bár szomorú – de szebb varázs van.
Hogyha a szívem panaszának
Csak egyszer is visszhangja támadt,
Ha egy dalom könnyet fakasztott,
Mit bánom én a sok kudarcot!
És hogyha egyszer egy leány volt,
Aki egy percig értem lángolt:
Ma fittyet hányok mindeneknek,
Mit bánom én, ha nem szeretnek!
Egy dal, amelyet emlegetnek,
Egy csók, amelyet nem felednek:
Bármi rövid volt, bármi rég volt,
De diadalnak épp elég volt.
Forrás: Magyarul Bábelben
Heltai Jenő Diadal kulcsszavak siker kudarc szerelem emlékezés megelégedés
Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.
Forrás: Magyarul Bábelben
Helyetted élek, azt hiszed?
Azt képzeled, hogy helyetted él
a költő? Szememmel nézel,
fülemmel hallasz, orrommal
szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?
Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,
szuszogva, lihegve a kuplerájban,
de a nemibeteg-gondozóba
már egyedül járok? S ha náthás
vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom
az eszemet? Akkor is velem
repülsz? Egészen a pocsolyáig?
Esendő vagyok, mint mindenki,
s nem biztatlak semmire,
mint az öntapadós Isten.
A költő nem művese,
s nem lélegeztető gép.
Forrás: Magyarul Bábelben
Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
Kosztolányit épp most preparálják,
talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón,
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
– Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy?
– Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy
mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.
Forrás: Magyarul Bábelben
Elég egy oldalpillantás,
s eltűnik a nyár,
ősz kapaszkodik vérző körmökkel
a ház falán,
a borostyán közt bogárhulla,
madármúmia,
tudja jól a nyári sereg,
hogy el kell múlnia,
de kinőtt, röpült, mászott
mégis boldogan,
mert e kurta végtelenben
neki dolga van.
Rábiccentek megnyugodva,
mint egy imára,
én is ilyen árnyat vetek
az idő falára,
ha majd egyszer oldalt pillant
lustán az Isten,
recehártyájára ég
a testem.
Forrás: Magyarul Bábelben
A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk – örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.
Forrás: Magyarul Bábelben
