Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.
Forrás: Lélektől lélekig
Lángoló virágok a temetőben.
Bemutattál a mindent látó,
egyforma sorsú, kicsi halottnak,
s aztán hosszan hallgattuk
a csönd kiabálását.
Talán minden lehet még,
amit eltakart az öröm,
de most látszanak
a szilánkosra tört csontok,
amelyek átfúrták a remény
gyönyörű testét.
A benned lévő két ember közül
csak az egyik lehet az enyém,
a másik elkóborolt a szívem közeléből,
homokot szór a véremre,
vagy fölitatja a mohó bánattal.
Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
Itt vagyok a nemlét közelében,
ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
s nem lehet mást sejteni,
csak azt, hogy megadja magát
a végtelen csendnek
az utolsó szívdobbanás.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak az él, ki társra talál.
(Hervay Gizella)
Összegző imára kulcsolom a kezem,
de nem tudom a szöveget,
mert hiszékenyen sodródtam a világban,
s többet hittem, mint rendelve volt.
Csak egyet kellett volna,
akkor most nem hajlanék a bárd alá.
Nem tudom, mi volt velem,
valaha még elhittem:
értelmet kaphat a létezés
abban a formában is,
ahogy én gondoltam.
Sokszor becsapódtam,
vagy magamnak hazudtam.
Most itt vagyok
imához készülő tenyerekkel,
remegő szívvel,
s nem tudom, kitől kérjem
az utolsó szavakat,
amelyeket rábízhatok
erre a márciusi éjszakára,
amely végleg kifosztja belőlem,
aki valaha voltam,
aki még lehettem volna.
A szerelem kitépte a nyelvemet,
engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
A boncmesterek talán megfejtik
ezt a találós kérdést is.
Forrás: Lélektől lélekig
Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.
Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.
– Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.
Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.
– Elég lesz a halálig.
Forrás: Lélektől lélekig
Van egy kutyám, közönséges fajta,
Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
Farka lompos, tekintete mérges,
Nem konyít az előkelőséghez.
Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
És azóta igaz szeretetben
Együtt élünk boldogan mi ketten.
Egy a mással megférünk mi szépen,
Cigánylélek ő is, mint én éppen,
Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
S gyűlöli a szájkosarat szintén.
Éjjelente, amikor a hold süt,
Elkószálunk az utcákon együtt,
Én hallgatok, ő se ugat közbe,
Nem is veszünk soha, soha össze.
Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
Odasimul hozzám szeretettel,
Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
„Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?”
Kicsiny asztal magányos sarokban,
Szőke szép lány arcképe van ottan,
Szőke szép lány, édes tavasz-álom –
Látod, kutyám, ez az ideálom!
Rá se nézek, csak titokba néha,
Nem kell neki a szegény poéta…
De ez a tárgy elkoptatott, régi,
Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?
Továbbra is hadd szeressem lopva
Azt a képet abba a sarokba,
De annak a képnek az adója,
Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?
Már én, kutyám, megmaradok véled,
Hiszen oly szép ez a cigányélet,
Gyakorta bús, néha-néha víg is,
Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?
Forrás: Lélektől lélekig
Menetelnek a szentek a pokolba
Vigyorognak a kövirózsák
Eltévedt őzgida sírdogál
Magányosan
Az aranysárga erdőn
Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
Mézillatú bodza szagától
Kókadtan heverésznek a kígyók
A Tűzisten templom udvarán
A holtak szájából kankalin virágzik
Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
Sietve menekül a dögevő is
Fél inában vacogva
Forrás: Lélektől lélekig
Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.
A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.
Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…
Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!
Forrás: Szeretem a verseket
Nem tudom, hogy téged szeretlek-e,
Vagy azt szeretem, ahogy bánsz velem
Vagy ez ugyanaz?
Forrás: Lélektől lélekig
Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirályné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát
Forrás: Lélektől lélekig
Ne gondolj a halálra.
Bármikor életben maradhatsz.
Késő latin mondás
A megtörtént és a megálmodott.
Az ütközés. Néhányszor. Nem elégszer.
Ahogy a kettő között átlobog
a metafizikai kényszer.
Ahogy kettejük között átlobog,
hogy volt választás, de nem volt elektor.
A megtörtént és a megálmodott
metszéspontjában térdel a gyerekkor.
Forrás: Lélektől lélekig
