Kategória: Szerzők

  • Kányádi Sándor: Metszet

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol csak keserű
    lapi tenyészget sanyarú
    sorsú emberek szomorú
    szemében alig pislogó
    mindegyre el-ellobbanó
    fakó reménység révedez
    hogy egyszer mégis vége lesz
    fekete kendők kalapok
    pergamen arcok alattuk
    s mint a kezek a térdeken
    ülnek maguk is félszegen
    a velük rozzant egy-rokon
    megszuvasodott padokon
    ülnek akár egy metszeten
    mexikóban vagy messzi fenn
    vancouver jólápolt gyöpén
    indiánokat láttam én
    így ülni ilyen révedőn
    reményt már alig rebbenőn
    térdükre ejtett két kezük
    az életünk az életük
    azért mentem oly messzire
    belémdöbbenjen mennyire
    indiánosodik szemünk
    tekintetük tekintetünk
    akár egy temetés után

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Elátkozottan

    Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
    tartjuk a remény boltíveit,
    állunk csontfehéren elátkozottan,
    míg a törvény rajtunk be nem telik.

    Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
    tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
    de fájdalmakon és rágalmakon túl
    tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.

    Neved az álmatlan tengerre írom,
    már fodraid közt leng a szürkület,
    virrassz velem, örökös éber áram,
    sötétedik – meghalok nélküled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csöndes áldozat

    Hatalmasnak indult.
    Életében osztozkodó fatársai
    ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
    Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
    és átölelve megvédeni,
    ma újra izmosabb lett,
    fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartó.

    És büszkén állt a fa.
    Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
    patak cserregett oda-oda dörgölődve
    egy-egy benyúló gyökér-bogához.
    Méhek, madarak zsongítón hangversenyeztek fülébe
    és nagyon érezte, hogy szép és erős.

    Egyszer azután jelentés jött.
    Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
    lobogóhajú tündér érkezett és megállt
    a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
    Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
    Át akart menni,
    de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
    s nem mert a kicsi tündér…
    Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

    S az reccsenve kidőlt.
    Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
    hogy két kicsi láb folytathassa útját.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Dsida Jenő: Fáraók sírja felé

    Egyszer megtalálnak.
    Meg kell találjanak.

    Holdas éj lesz a sivatagon.
    Két karom, ujjaim
    kimerednek a homokból –
    Lebontják, ássák a fövenyt
    és megtalálnak:
    a szívemet is,
    a kincsemet is,
    a titkomat is.

    Nyújtott énekkel, teveháton
    ügetnek velem
    remegő sugár-szőnyegen
    Fáraók örök sírja felé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Hozzád, Érted

    Azóta élek, hogy megláttál,
    Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
    A bizonyosság vagy fölöttem.

    Én: hamu, elporló föld,
    míg hatalmad nem lehell
    lelket a lelketlen anyagba.

    Süket, örökcsönd-hegedű,
    ha nem leszek élő hangszered,
    mely érintésedre felel.

    Hozzád és Érted a harang:
    a himnusz.
    És a rekviem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: A teremtés utolsó napja

    Az állatok kicsit odébb álltak,
    a lélegzetnek csak a lehét kapták,
    nem az egész lélegzetet.
    Így jutott nekik agyag-agy,
    de kárpótlásuk: ember-szemek.

    Ők az almából se kaptak,
    mi nyeltük le a tudatot,
    így lett vagyonunk a világ,
    s ők a szegény ártatlanok.

    Az az órjási lélegzet,
    ami életet lehell,
    az teremti féltestvéreink,
    s bélésnek belénk rejti őket el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Arany Jánosnak

    Áldom én is azt a bölcsőt,
    »Mely magyarrá ringatott«.
    Áldom én is azt a sorsot,
    Mely szivembe dalt adott.
    A dicső szellem világát
    Áldom mindenek felett,
    S dallom, a mi bennem eszme,
    Dallom a mit érezek.

    Szép az ének, szent az ének,
    Drága kincs, ha nemzeti.
    De a legszebb dal örökké
    Általános, emberi.
    Az igazság egy lehet csak
    Valamennyi nyelveken.
    Nagy leszen, ha lelke is nagy,
    Ki művész első helyen.

    Kék egével ősz Homérosz
    Valamennyi nemzeté.
    Buskomolyság, mélaság is
    Egy van csak: a Hamleté.
    Bolond Istók mindenütt volt,
    A hol ember szenvedett.
    Nagy művész, ki emberek közt
    Feledi a nemzetet.

    Gunykaczaj minden hazában
    Don Quijotenak végzete.
    Ember, hát nem kell kutatni
    Küzködő Faust német-e?
    A világ nyelvét beszéli
    Moliére, a franczia
    Harpagon, Alcest s a többi
    Csupa kozmopolita.

    Általános eszme s érzés,
    Nagy, ha nem is nemzeti,
    »Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
    Az igazság megveti.
    Nép után nép küzd a létért,
    Eltűnnek a nemzetek,
    Róma megszünt, csak Horáczban
    Élnek még az emberek.

    Népével van összeforrva
    A nagy eszmék dalnoka.
    »Mind tükör volt egymagából
    Tűnt nekem föl nép s haza!«
    Egy egész nép ilyen ének
    S akkor leghatalmasabb,
    Hogyha, bár forrása egy csak,
    Mindenütt süt, mint a nap.

    A tiéd is mindenütt süt.
    Nagy vagy a nagyok között!
    Nemzet ily naggyá sosem tesz,
    Csak az eszme, mely örök.
    »Két világ csodája,« fénye
    Halhatatlan éneked,
    Most magyar, létezni fogsz, ha
    Nemzeted csak létezett!

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Carmina burana

    Hányfelé, élek, istenem!
    a házam itt van, ott a kenyerem,
    asztalom holdsütésben, székem fagyban,
    szemem sajduló gyászban hagytam.

    Csellengő napok pásztora –
    vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
    szakadt estéken nő alszik velem,
    vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

    Budán vagy Pécsett, egyre megy –
    ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
    ott éledek, hol mások föllazulnak,
    borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

    Talán ha volna otthonom
    s körülmoházna gyöngéd oltalom,
    ez a világ mézesen rámtalálna
    s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

    Hát élek, ahogy élhetek,
    avas deákként mondok éneket,
    torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
    nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia