Hol a lakásod?
Gyökér, lomb alatt,
ágak között, fény és árnyék
gerendarácsa alatt.
Mi az ételed?
Méz a napból, só a dérről,
dió és cseresznye,
hajnali kalács.
Barátod van-e?
A tűzlobogás,
holdas lányok, naplegények,
odalent a tófenéken
a kőkoronás.
Ágyad ki veti?
Azt maga Tél –
párnám a hó.
Ezüstös szellő, jégfodrú szellő
a takaró.
Forrás: Lélektől lélekig
Biztos bizalom és szorongás
váltják fel egymást hű szívemben:
engem te százszor megpróbálhatsz,
élet, megbízhatsz gyermekedben.
Szeretlek én! Zúgó platánok
fejük csóválják nagy egedben,
éji felhőid vonulása
itt tükröződik hű szivemben.
Ezer év múlva, mint ma éjjel,
vad tücskök zengnek szerelemben,
s én szólok hozzád a világba-
szóródott porban, hű szivemben.
Forrás: Lélektől lélekig
Van egy tányérom Zsolt és Mária
nagyszüleim ebédlőasztaláról.
Pereméből hiányzik egy darab,
és egyébként is végig van repedve,
de nem tört ketté,
hanem túlélt két világháborút,
fosztogatást
(amikor hol a megszállók raboltak,
hol a helybéliek),
államosítást,
kótyavetyét.
Túlélő tárgyaink
sodrában az időnek
minden történelmi hajótöréskor
a partra itt-ott vaktában vetődnek,
nem értékük, csak véletlen szerint
öröklődnek tovább emlékeink.
Harminchat panel négyzetméteren
két évszázad lakik együtt velem,
számítógépem fölött a falon
bekeretezve lóg egy alkalom:
1844 Zum Namen Fest
(a képen hűtlen kígyó, hű kutya,
szomorúfűz, nefelejcs, rózsatő),
rég elporladt kéz gyöngyhímezte ezt.
Forrás: Lélektől lélekig
Elnézem: kint a sarki lámpa
A korpás éjszakát szitálja,
Amelybe csillagfény vegyül.
S a finom, sárga liszt a járda
Kövén kerek kupacba gyűl.
A hold, az óriás malomkő
Villózó őrletet terít
Palánkra, fára és bokorra,
Sőt asztalomra is beszórja
Jeges, iszamlós fényeit.
Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
Ahonnét az a liszt pereg?
Mintha valóban víz ömölnék,
Úgy zengenek a levegőég
Nagy folyamai, a szelek.
Barátaim, figyeljetek csak,
Hogy jár és kattog fent az ég.
Hadd szóljon nyíltan már az ének:
Úgy állok itt, minthogyha tényleg
Egy nagy malomban állanék.
A mindenség malmában állok,
Hogy végtelen időkön át
Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
Teremti-őrli az időt, és
Teremti-őrli önmagát.
Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
Csillagpor hinti szép fejünk.
Itt állunk sokszoros magányban,
Parányok, mígnem mindahányan
Lehullunk és megőrletünk.
Forrás: Lélektől lélekig
A láthatatlan jelenlévőhöz
Hallgass, mellembe bújj,
mikor a virradó szobán keresztül
a falakról az éj leperdül,
mint oldott gyöngysor szétgurúl –
mélybe vonulva, szívemből figyeld,
hogy tiszta csillámlása mit jelent –
de ha fölmérted e csodát
a hajnal útvesztőin át:
mellemből kelj és szememből tüzelj,
mert nem jut több íly áldott némaság,
kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.
Az unicornis látogatása
Most kényes léptü őz szökell szobámba,
bútor tömbjén átúszik tétován,
szügyén átlátszik levetett ruhám,
padlót nem érint karcsu kék patája,
lehelletében párnám szőtt virága,
sötét szeme rajtam pihen puhán.
Magát se félti és engem se szán:
egy sejtelem az élete-halála.
Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.
S ahogy testetlen mámor magtalan,
oly egykedvűn, bámészan elsuhan
ártatlan szépsége a holdvilágba.
A sötétségnek áldozás
Várj még, ne tedd,
merülj tenger-hullámu karjaimba
s dobogó fehér hab közt szenveded
ahogy e vízbefúló rettenet
ránk zárul mint a kripta:
úgysem igazság, csak kényszerüség
hogy hátrahajtom a fejem
s a világ megfordul velem:
arcom fölött az ég,
előtte árnyékos fejed
és örvénybe vesző tekinteted.
Forrás: Lélektől lélekig
Mihez kezdenék nélküled?
Ugyanolyan társtalan lennék,
ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
mint voltam nyolc éven át,
egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
hiába menekülnék, beborítana a tűz,
körüllengnének az őrület sárga virágai.
∗
A többi lány is gyönyörű:
a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
el-elmerengve nézem őket,
a magánosokat s a tüzes szeretőket.
Némelyikük szebb, mint te vagy;
közöttük kedvesebb is biztos akad.
Egyetlen reményem mégis te vagy.
Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál:
melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
bennünket már nem pusztíthat el egészen;
e boldog évszak örökre megmarad!
∗
Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
a csontokat hasogatja:
csikorognak a forgók, az izületek.
Hullafoltos felhők a fejünk felett.
Rángat és lökdös bennünket a szél;
előttünk a kietlen, nyirkos éj:
megpihenni nem lehet.
Innen csak menekülni lehet.
Rozsdabarna levelek
halomrahányva bűzlenek.
Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
a pusztulás elhaló hörgései,
rémítenek a lélek örvényei.
Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
s a hideg verejtéktől csapzottan
reszketek tüzes karodban.
Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
te vérszopó, gyapjas önkívület.
Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.
Forrás: Lélektől lélekig
Édesanya, bódog Anya,
Virágszülő Szűz Mária.
(Winkler-kódex)
Édesanya, boldog anya,
Virágszülő Szűzmária,
Világraszült virágodnak,
Ajánlj minket szent Fiadnak.
Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
Nincs egy izrom épség bennünk.
Minden épet, minden szépet
Fölfaltak a cudar évek.
Mind a tíz bűnnel komáztunk,
Belzebúbbal paroláztunk,
Ami csepp jó maradt bennünk,
Lemarta az idegen bűn.
Csúfra mégis megmaradtunk,
Nem nyílt meg a föld alattunk,
Kikerültük a koporsót,
Itt vagyunk most, legutolsók.
Legutolsók a világnak,
Kik a szívünkbe nem látnak,
De tenálad, Asszonyunknál,
Tudjuk, hogy csak irgalom vár.
Eddig is mint nyitott könyvben,
Úgy olvastál a szívünkben.
Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.
Te látod, hogy szívünk marja
A bűnbánat jeges karma,
Pislog már a keserűség
Hamvából a régi hűség.
Már a régi hit is mozdul,
A meleg vér meg-megpozsdul.
Ami szégyenünkre válott,
Szemünkről már hull a hályog.
Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
Tudjuk, mi félteni való.
Sereglünk a Krisztus elé,
De hogy álljunk szeme elé?
Mit mondjunk, ha reá kérdez?
Szólj helyettünk, anyánk édes,
Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
De mégis a tied vagyunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rőt harasztnak.
Az öregség kövér hava mindent beborít.
Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
Tedd hát, amit tenni rendel
minden napod, türelemmel
végezd dolgaid!
Marad valami utánad,
ha nem marad, az se bánat,
hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.
Nézd a rezi hegy üstökét,
zöld bozontját nyomja az ég,
rengő erdeit.
Ott ül esőboronálta
fején sziklakoronája.
Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.
Paták kongatták a sziklát,
társzekerek vasabroncsát
nyögte a fahíd.
A tornyokban őrök álltak,
hars kakasként kiabáltak,
s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.
Testőrök, lányok, szakácsok,
íjjászok, fürge lovászok
sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
hangyamódra cipekednek,
tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.
Az erdőben vad futása,
sárga ebek csaholása,
kürt búgott, őz rítt!
Urak, vitézek, vadászok,
szűz-perzselő tobzódások
helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.
Mint a szőrzet a hullából,
serked a kő-koponyából
a fű és sivít.
Gaz veri a csülök-nyomot,
nehéz kontyú kisasszonyok
flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.
Mulandóság? Fene bánja!
Csak így szép az élet, hát ma
éljed napjaid.
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.
Forrás: Szeretem a verseket
Megettem a világot, s kiokádtam.
Az élet meglehetősen egyforma.
Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
oly szemtelen gyorsasággal,
hogy magam is megijedtem.
Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
s egy furcsa délután
dalolva köszöntek: Good afternoon!
Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.
Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
habzsoltam, áruházak őrült
mozgólépcsőin zakatoltam.
Fönn az irodában négyszáz gépírólány
kopogott halványan.
Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
négermuzsikáját,
vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
csőpostán fizettem a fényes alagsor
száznyolcvanhetedik pénztáránál,
s utána a tetőn ananászt ebédeltem.
Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
könyvet vásárolni. Telefonhívásra
nyomban házhoz mennek.
Ámde, bevallhatom,
végső benyomásom fölöttébb leverő.
Mert mikor vonatom száztíz kilométer
sebességgel lihegett e dicső városok
felé a füstben, a vékonyan csorgó
holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
igen jelentősen
az ébren-alvó, népes temetőket.
Forrás: Lélektől lélekig
Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának
Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal,
előttem lankák, mögöttem hágók,
vizeken járok vízhatlan ruhában;
homokba lépek furcsa ábrákat,
ha messze indít a hazai táj –
eső sem esett, mindenem száraz,
de cipőmre vastagon tapad a sár.
Márványon siklom már észrevétlen,
cserepek törnek alattam szét,
betonon kopog végig a léptem,
kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
bádogot érek: mennydörgés ropog –
így űzetnék messzire: már szinte fáj.
Ha elmegyek, senki sem háborog –
de cipőmre vastagon tapad a sár.
Járhatok hóban, léphetek jégre,
vicsorog lábam alatt az érc,
tehetem talpam hullott levélre,
sebező vasszögek tövise sért;
lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
hihetem, hogy ígéret földje vár,
hol nem lennék őshonos idegen –
de cipőmre vastagon tapad a sár.
AJÁNLÁS
Unhatod, Bátyám, unos járásom,
bár mindenféle útra hágok:
járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
hullhatnak elém rózsavirágok,
legyen a padlóm bár alabástrom,
léphetek ezüstön, ébenfán akár,
vagy táncot ropjak vérző parázson –
a cipőmre vastagon tapad a sár.
Forrás: Lélektől lélekig
