https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ady Endre: Elszállnak a lepkék

    Már nincs az égen festék,
    Már nincs a Napnak friss ina
    S gyalogolnak az esték.

    Néha még nincs hat óra
    S már készítjük gyors füleink
    Esti harangozóra.

    Olykor még forr a gőgünk:
    Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
    De éjjel félünk, bőgünk.

    De éjjel újra vesszük
    Életünket és a napot,
    Hogy újból eltévesszük.

    Gondolkozunk, fecsérlünk
    Kevésből, mit az Élet ad
    És azt hisszük, hogy élünk.

    Különös furcsa lángok
    S ezer, bolondos bántalom,
    Jön, ki sohase bántott.

    Valamit tán szeretnénk,
    Pillangó-élet hasonát
    S tűnnek tőlünk a lepkék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Párizs kísért

    Verses önéletrajz-töredék

    Most átadom magam a könnyezésnek,
    én, ki eddig úgy ismertem magam,
    hogy ura vagyok az emlékezésnek,
    a szenvedésre inkább boldogan
    tekintek vissza, s mágneses erővel
    bánok a boldogságban telt idővel.

    Multam hűvös fölégetője voltam,
    s talán már holtomig az maradok;
    lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
    jelenemtől a múlt elragadott,
    s az életen úgy bukdácsoltam átal
    emlékeim laboratóriumával…

    Párizs kisért, az álombeli öt hét,
    midőn, húszegynehány éves legény,
    megéltem a Montparnasse minden üdvét,
    és táncoltam a világ tetején.
    Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
    nem fájt a távol, s nem vártam a postát.

    Esőköpenyemet félvállra vetve
    ballagtam a Latin-negyeden át;
    s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
    várva, hogy egy sarokból tán előlép –
    árnya talán az árnyamat követte –
    Az lett volna a boldogság, dicsőség!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Mindenkihez

    Ne kövezzetek meg jó emberek
    ha egyszer rámtaláltok
    nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
    Nem az vagyok én
    akinek ti láttok engem.
    Árnyék és fény
    izzó nyár és fagyos tél
    egyformán eltakar előletek.

    És íme bevallom
    önmagam takarom el önmagam
    nem miattam hanem magamért
    mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
    Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
    a házban ahol együtt él a családdal
    vagy az utcákon tereken
    ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
    azt hiszi senki se látja
    és játsza együgyu játékait
    önmagával önmagának.

    Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
    s mégis mindenütt jelenvalón.
    Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
    szenvedve mindenkiért
    és harcban mindenkiért
    de sosem mutogatva magam a fórumokon.

    Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
    És nem szégyenkezem miatta.
    Tudom jól tiszták a kezeim
    nyelvem nem árulja el barátaimat
    nem felejtem el halottaimat
    s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
    ám legyen
    csak arra kérlek benneteket
    jó emberek
    ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
    nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    ∗

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    ∗

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    ∗

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    ∗

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    ∗

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    ∗

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    ∗

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    ∗

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    ∗

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    ∗

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    ∗

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    ∗

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A meséről

    A meséhez mennyi unalom kell,
    hogy a boszorkányos madarak
    röppenjenek izgatott seregben
    s aprót-nagyot mulattassanak.

    A meséhez mennyi szánalom kell,
    mennyi gyűlölet és sérelem,
    hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
    a jó végül győzelmes legyen.

    A meséhez mennyi bizalom kell,
    hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
    és a mondott rózsa illatozzék,
    és nyisson az álmodott kilincs.

    A meséhez mennyi félelem kell,
    kályha mellett, hol semmi veszély,
    minden zugból manó leskelődjék,
    torkot tátson odakinn az éj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

    – Ahová én belépek, legyen ünnep,
    térdeljen porba, ki hozzám beszél,
    jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
    örüljön, ki ellenségem lehet,
    szivemben vad gőg a szeretet is,
    örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
    nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
    lesen felebarátom feleségét,
    esti szeretőm délre feledem,
    vagyok magamban és másban hontalan,
    mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
    old fel boromban a gazdag jövő
    és mindig győztes, mindig sérthetetlen
    megmaradok magamnak, érthetetlen
    magasság, melynek némasága ünnep.

    Ahová lépek, mégis minden büntet:

    letérdelek a köszönők elé,
    aranypénzként őrzöm más jó szavát,
    ellenségemet fölfegyverzem,
    büszkeségem gyámoltalan bilincs,
    koldusok közé viszem ágyamat,
    menekülök a szúnyogok elől
    és mindenkit magamban hurcolok,
    semmit se tudok, fuldokolva szívom
    a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
    elhúzódom a mulatók közűl
    s némán esengek vissza a világba
    és magamnak is mindig érthetetlen,
    sohse leszek már többé sérthetetlen,
    mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

    És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

    vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
    s én boldogan botladozom tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Farkasrét

    I.

    Másvilág

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    ez a föld, ez az ég, meg a domb,
    ahol heverek;
    zöld szálak előttem: a fű ring,
    a lepke, a nap, gyönyörű mind;
    virágok arca mögött a táj
    idevillog a bokrok alatt,
    nézem, a szöcske merre száll,
    nézem, a hernyó hogy harap.

    Harap a szív is odabent
    s harapja szomjuság;
    a szem kószál, örök gyerek,
    de a lélek befele rág.
    Úgy kellene, kellene, kellene már
    valami nyugalom, valami
    gyönyörű feledés,
    amelyben ujra örűlhet a
    csalódás és keresés!

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    minden odaki;
    szemem madárként járja a fényt
    s a színt csokorba köti.
    Mi a hegy, vagy az ég neki?
    Mintha csak odanyujtanám, vagy
    mintha egész elválna, el:
    leszalad játszva a völgybe s az ég
    kék rétjén hosszan elhever.

    Kint szép a világ: Másvilág!
    Tűzcsipke a napban a rongy!
    Bent sorvadoz a perzselő
    szomoru, szomoru szomj.
    Halott a szépség idebenn.
    Igazi vigasznak már csak a
    halál lehetne elég;
    de mit ér a halál nyugalma, ha
    nem érzem majd gyönyörét?

    Kábúlt, pirosfekete bogarak
    hevernek a bodza fehér
    virágernyőjén, lelküket
    altatja nehéz, buta kéj.
    Kis testvéreim, nektek is
    szomorú volt az ég, a föld?
    Unt gyászt fed minden tarka kép?
    Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
    s a Másvilág csak kifele szép?

    Bár volnék részeg, mint virág-
    sírjukban a bogarak itt;
    vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
    aki sír és ujjászületik!
    A fekete ég kibőgi magát
    s utána ragyog a csend:
    de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
    a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
    s az egész világ odabent?

    II.

    Virágok közt

    Csupa virág a hegyoldal
    csupa virág a hegy,
    a nyár csillagszemü népe
    csókolja a térdemet.

    Szöcskék rebbennek; a lepke
    lila szirmon kis lila láng;
    száraz kóró a kezemben,
    nyakazom a csalánt.

    A virágok törpe népe
    oly gyönge, alázatos:
    bókol, ha nem éri a lábam,
    törik, ha rátapos.

    Ugye, óriás vagyok én itt?
    – mondjátok, gyerekek!
    És mégis én, az ember,
    búcsúzom tőletek.

    Ti vagytok az örök élet,
    ti vagytok a föld szemei,
    melyekkel a fekete
    isten a napot nézegeti.

    A vak isten a fekete mélyből
    maga fölé kilát,
    látja, hogy elszakadtam
    s lettem külön világ.

    Virágok, az én világom
    be magányos, be kicsi!
    Még itt vagyok; de jön egy nyár,
    s kibujtok, föld szemei,

    kinéz veletek a vak föld,
    az élő, isteni por,
    s megviszitek ősszel a hírt, hogy
    már nem vagyok sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

    Mert te ilyen vagy s ők olyanok
    és neki az érdeke más
    s az igazság idegállapot
    vagy megfogalmazás
    s mert kint nem tetszik semmi sem
    s mert győzni nem lehet a tömegen
    s ami szabály, mind nélkülem
    született:
    ideje volna végre már
    megszöknöm közületek.

    Mire várjak még tovább, a jövőt
    lesve alázatosan?
    Fut az idő, és ami él,
    annak mind igaza van.
    Én vagy ti, egyikünk beteg;
    és mégse nézzem a fegyvereket,
    hogy szeretet vagy gyűlölet
    közelít-e felém?
    Ha mindig csak megértek,
    hol maradok én?

    Nem! Nem! nem bírok már bolond
    szövevényben lenni szál;
    megérteni és tisztelni az őrt
    s vele fájni, ha fáj!
    Aki bírta, rég kibogozta magát
    s megy tőrök közt és tőrökön át.
    Ketten vagyunk, én és a világ,
    ketrecben a rab,
    mint neki ő, magamnak én
    vagyok a fontosabb.

    Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
    az értelem szökik,
    de magára festi gondosan
    a látszat rácsait.
    Bent egy, ami kint ezer darab!
    Hol járt, ki látta a halat,
    hogyha a háló megmaradt
    sértetlenűl?
    Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
    s ha kiderűl!

    Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
    nincs semmi tilos;
    mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
    se jó, se rossz.
    Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
    még rémlik valami elhagyott
    nagy és szabad álom, ahogy
    anyánk, a végtelen
    tenger, emlékként, könnyeink
    s vérünk savában megjelen.

    Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
    ott lehetünk szabadok!
    Nekünk többé semmit sem ad
    ami kint van, a Sok.
    A tömeggel alkudni ha kell,
    az igaz, mint hamu porlik el;
    a mi hazánk az Egy, amely
    nem osztozik:
    álmodjuk hát, ha még lehet,
    az Egynek álmait!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A meghitt perc

    Édes emléked, mintha szigetek
    rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
    már megszületik valahol a térben
    a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
    talán nem is azokat szereted,
    inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
    nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
    legtöbbször); a nyugalom rejteget
    legárulóbban, legjátékosabban,
    mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
    volt részünk legkevésbé! Száz alakban
    jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
    fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
    (Csak nem szabad egészen odanézni!)

    Forrás: Lélektől lélekig