Kategória: Szerzők

  • Hatos Márta: Ha jönnél most…

    “… Szótlanul Szeretnélek Szeretni…˝

    Ha jönnél most halvány holdsugáron,
    hullámzó éjben, ezüst szálakon,
    vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
    vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…

       Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.  
    Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
    Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
    Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
    Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…
    Most…

    Szótlanul Szeretnélek Szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Neked…

    Te éltetsz és adsz erőt,
    Életre hívod a csüggedőt.
    Szemedben látom a Nap sugarát
    Megyek veled egy égi hídon át,
    Mert vagy nekem mementó,
    Ezer földi jó,
    S mert jó volt veled a rejtelem,
    Szívet simító szerelem,
    Perverz gyönyör és vad csata,
    Melyben alul maradok vala,
    Mégis semmi ehhez nem fogható,
    Több jót akarva sem adható.

    Maradtál perceim csarnoka,
    Az érzéseknek hadnagya,
    Ha itt vagy érzem élni jó,
    S nem látomás gyötör
    Nem égiek adta jó,
    Csak egy megkésett szerelem
    Mely maradt ezer gyötrelem,
    De általad érzem mi oly´ jó,
    S hogy Te vagy…
    Ez semmihez nem fogható.

    Lehetnék új szerelmed hírnöke,
    Örömeid gyökere,
    Egy hang mely elkísér
    Amikor leszáll az éj…

    Lehetnék… érzem én,
    De az öröm csak vak remény.

    Az Idő most is közbeszólt,
    Kaszával virágot tarolt,
    Égetett erdőt, réteket,
    Kettévágta az életet…

    Álmokat feketére festett,
    Kőbe örök jeleket vésett.
    Minden, mi szép volt emlék maradt,
    Titokban őrzi a csókodat.

    Titokban őrzi a csillogást,
    S hogy nekem nem maradhat más
    Azért van, mert az élet mostoha,
    S belénk mart az Idő vas foga…

    De szárnyakat adott a szerelem,
    Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
    S veled szállok most tova
    Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

    Hátrahagyom az éveket
    Megőrizve mi szép
    s jó volt nekem veled…
    s talán Neked… velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elkoptam…

    Ó, ifjan hányszor lestelek,
    Vígan, bízón kerestelek.
    Bordáim rácsos lugasán
    A szívem úgy izzott feléd,
    Mint a tavaszi lugasok
    Rácsa közt piros lampion…

    És lehúnyt szemmel híttalak,
    Te testtelen és drága füst,
    Hányszor mellemre szíttalak,
    Te…….. és drága szél,
    Mellem remegő függönye
    Hányszor dagadt…

    Éji mámorban lestelek,
    Hűs erdőkben kerestelek,
    Feldúltam asszonyok ölét,
    Csak egyszer borulni föléd.

    Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
    Itt állok, és nem is tudom,
    Éltem delén vagy estelén,
    És azt hittem, hogy rádnyitok,
    Te iszonyú, te nagy titok…

    Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
    Kitakarom a mellkasom,
    E borda-rácsos bús lugast,
    Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

    Tüdőm rekedten felzihál
    A csontos rácsú furcsa kasban,
    Mint őszi szélben csapkodó
    Tépett függöny a bús lugasban…

    A vérerek bús ágbogán
    Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
    …Levánnyad róla, mint a bús,
    Elomló lomb, a gyenge hús…

    A bordák közé aggatott
    Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
    S melyből, ha néha… vér
    …… feltör, és ajkamig ér
    …….. bíbor iszap
    ……….. kicsap.

    Lehúnyom lankatag szemem,
    Itt, északi hegyek között…

    Ha rossz voltam s hanyag,
    Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
    A szikra vagy a bús anyag?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Rövid versek

    Háború

    Isten sírni tanul.


    Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?


    Ecce homo

    Gyanúba fogjuk a Tökéletest
    és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.


    Axióma

    Bizakodj – lévén
    helyzetünk mindenkor a
    l e g pillanatnyibb.


    Xénia

    Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
    ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
    nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
    Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.


    Weimari emlékkönyv-lap

    Az élet úgyis mondja önmagát;
    rohan a rohanás, árkon-bokron át.

    • Ám, ha a Világ szólalhat meg benned:
      állj meg. Hajts fejet. Hangjának adj nyelvet.

    Levél vagyok. Zárt küldemény.
    Dolgom: hogy kézbesítsem.

    • Ha föltépném, sem érteném:
      Istennek írta Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Kavafisz-hangminta

    Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.
    Szeresd, örülj neki.
    És, ha tűnik,
    veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,

    • nem, ne is mondd, érezd csak – “köszönöm, hogy
      voltam szép is, mások és a magam gyönyörűségére.
    • Jaj, de milyen szép is most már kipihenni magam belőle…!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A holdhoz

    Rongy-alak – szalad a hold után.
    Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
    Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
    Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
    Hisz égi országutadon te vagy az úr
    S néked népes az éjszaka.

    Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
    Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
    Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
    Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –

    S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
    Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
    Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
    Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
    Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
    S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
    Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
    Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
    Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
    De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Szerelmes köszöntés

    Szerencse, hogy nap jár az égen,
    hogy óriás tűz ég az égen.
    Szerencséje a meztelennek,
    akit csak két keze melenget.

    Szerencse, hogy hold jár az égen,
    fölemelt, fénylő pajzs az égen.
    Szerencséje az álmatlannak,
    akit a rémek megrohannak.

    De van nekem új fényességem,
    ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
    Szerencse, hogy Te jársz a földön,
    nap, hold az égen, Te a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig