Kategória: Szerzők

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

    Mint százkezű szél a riadozó
    vetéseket, megrohanlak,
    vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
    karjaiba a meztelen tavaknak.

    Megrohanlak: a hálám rohan meg.
    Rettenetes fény gyúl át rajtam:
    nem látlak tőle, pedig itt vagy
    s te magad keresed az ajkam.

    Nem látlak – Emberek vagyunk még?
    Káprázat visz hintázva föl-le.
    Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
    Aztán zuhanok, mindörökre.

    Egyszer, súgod még, s én kialszom,
    feketén, kábultan, halottan,
    de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
    a föld sötét s nehéz aranyban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Vasárnap este

    Vasárnap este, borzasak a fák,
    hajlik nagy esőre az ég,
    ma este súlyosan hajolok rád,
    számon csodaszép muzsika-beszéd.
    Angyalom, a fejedet ne rázd,
    gyöngy a nyakadon, szétpereg,
    megrázkódik az ég, de ne lásd,
    leütő gyöngyei ménkövek.
    Oda, hol ágyad van, elvezess,
    égszakadásban megszeress,
    utána a világ kiderül,
    Dávid király a holdban
    édesen hegedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Látható az Isten

    Fűben, virágban, dalban, fában,
    születésben és elmúlásban,
    mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
    ahol sötét van, ahol fény ég,
    nincs oly magasság, nincs oly mélység,
    amiben Ő benne nincsen.

    Arasznyi életünk alatt
    nincs egy csalóka pillanat,
    mikor ne lenne látható az Isten.
    De jaj annak, ki meglátásra vak,
    s szeme elé a fény korlátja nőtt.
    Az csak olyankor látja őt,
    mikor leszállni fél az álom:
    Ítéletes, Zivataros,
    villám-világos éjszakákon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Bizalmas ének és varázs

    (Éjjel)
    Nem alszik még a fa,
    benéz az ablakunkon;
    most is, mint minden éjjel
    pislog s vigyázza vélem
    Fanni könnyü álmát.
    Alvó arca körül
    csillog és ring a párna,
    haja két kósza szála
    csiklándja orromat.

    (Hajnal)
    Halk hangot ád a fény,
    a párkány éle pendül
    s Fanni már a földre lép,
    száján hosszúszárú, szép
    mosolygás hajladoz.
    Úgy jár-kel és fütyöl,
    mint ünneplő boldogok,
    haja és inge lobog
    s kezdi vad nappalát!

    (Varázs)
    Paskold hajnali víz
    és szárogasd gyermeki nap!
    Úgy illesd ajakát kóbor
    szellő, mint az aranyló bor
    rég szomjúhozókét!

    Mert vad, vad a nappal,
    útjain fázik a lélek,
    védd meg és símogasd ének,
    szálas gondjai közt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli út

    Erdőszél. Porhó indult virradóra.
    Zizegve száll, mint a futóhomok.
    Friss fátylakat borít a régi hóra.
    Erre valaki járt már. Friss nyomok.

    Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel –
    vagy egymással? Sok a tiprás jele.
    Itt a halál vitt valakit az éjjel.
    Nem akart menni, birkózott vele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Bünhődés

    A szenvedélyre jött a szenvedés.
    Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
    Mámor ködére tiszta öntudat,
    Amelynek kése szívünkben kutat.

    Oh, mindenért fizettem kamatot,
    Mi köznapénál több gyönyört adott.
    Emésztő életvágy szorult belém,
    Szivemet lángján összeperzselém.

    Nem voltam mértéktartó semmiben,
    Nem volt elég, amig telt, semmisem,
    Mohón élveztem, kábultan, vakon,
    Akármivel kinált az alkalom.

    Gaz uzsorás volt. Oh milyen nehéz,
    Keserves most a visszafizetés!
    Amig egyszer majd kénytelen leszek
    Igy szólni: Nincs több; nem fizethetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Néha félek…

    Néha félek…
    Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
    Ezek a halk neszek,
    Ez az imbolygás, ez az összejátszás
    A hátam megett.
    E halk hullása nem tudom minek.
    Itt nem hull levél,
    Tán az Idő pereg
    Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
    Néha félek…
    A fenyves olyan kísérteties.
    Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
    S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
    Egy idegen parány,
    Akit nem tűr az ősvadon magában.
    De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
    S ahogy fölnéztem,
    Megrázta szakállát egy vén fenyő,
    És így szólt hozzám barátságosan:
    Öcsém, jobban vigyázz!
    S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig