Kategória: Szerzők

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Mindig…

    Mindig reménytelen volt a szerelmem,
    Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
    Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
    Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
    Mindig kellettek eléretlen rózsák,
    Örök talányok, édes szomorúság.

    Mindig nevettek, akiket szerettem,
    Mindig nevettem, aki szeretett,
    Mindig csak vágytam és sohase mertem,
    Mindig csak vártam én az életet,
    Az élet elment, én is tovább mentem,
    Mindig daloltam és mindig feledtem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A bércek énekelnek

    Szeretett Apámnak ajánlom

    A bércek énekelnek
    Hallottad már,
    mikor az esti-kék hegyek csoportja
    egy dörgedelmes ősvitába kezd?

    Halvány lilán mikor leszáll az est,
    s a völgyben puska robbant zord halált,
    hallottad már a félelmes zenét:
    az őserdők felharsogó szavát?

    A rianást, amely követve nyomba’
    a hang után a végtelenbe fáj,
    s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
    a végtelen szentség előtt megállj!

    És a vadász, ki lent a szőke völgyben
    csodálkozva a bérctetőre torpad,
    vad félelmében énekelni kezd,
    s önhangjától ijedten összeborzad.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvenyén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szerenád

    Mára száműztem minden földi dalt,
    a lelkem messzi magasságba vágyott,
    adok az Istennek egy szerenádot.

    S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
    gyertyaláng libben a függöny alatt,
    hogy észrevette: jelt ád az Isten.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Torony az éjszakában

    Faluja nyár-éji csöndjéből
    Fehéren, aggódva kibámul
    A torony
    S vér-hireket vár a lángoló,
    Vénhedt világbul.

    Harangjait állatja némán
    S az Istenének, kinek háza,
    Nem üzen,
    Áll, remeg és bámul a torony
    Megbabonázva.

    Az Ég csodálatos felhői
    A Holdat rejtegetve úsznak
    S a torony
    A Holdnak köszön, e mennyei,
    Bölcs omnibusznak.

    A Hold sokféle tornyot látott,
    Sohse sietett, sohse késett
    S nem riad,
    Ha telnek e kis Föld-csillagon
    Elrendelések.

    Tán holnap már vérrel meszelten
    Fog csillogni istenes őrünk,
    A torony,
    S a harcos multnak igéje zúg:
    Halunk vagy győzünk.

    Tán holnap már a torony hősibb
    Vallását vallja vércse-multnak
    S fiai,
    A harangok, a még álmodók,
    Össze-kondulnak.

    Csak a Hold fog tovább döcögni,
    Mint majd a Föld is, ember nélkül
    S a világ
    Holdfényes torony-romok fölött
    Mégis megbékül.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”


    Forrás: Lélektől lélekig