Kategória: Szerzők

  • Nadányi Zoltán: Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Boldog vizeken

    Felülről csillagfény záporozik,
    alul csobognak a habok.
    Fantasztikus virág-hajóban
    ketten ülünk. Boldog vagyok.

    Csónakunk sárkány-alakú
    könnyensikló kínai dzsunka;
    kirzantémos mennyezete
    sziromesőt szór a hajunkra.

    Boldog vízeken halkan siklik.
    Messziről szent esti varázs
    elénk muzsikál a partokról
    s egy-egy dal minden csobbanás.

    Mi már nem is vagyunk a térben,
    minket már semmi meg nem ölhet.
    Egymásra nézünk s eleresztjük,
    vízbe dobjuk az evezőket.

    Menjünk! Ezen a szép vízen
    nincsen zátony és nincsen torlasz –
    Átölellek és néha-néha
    csókomtól halkan felsikoltasz.

    Lelankadunk a csónak-aljra
    fehér tébolyban üdvöt nyerve…
    Alszunk… Most már lehet akármi.
    Vihet a nagy víz akármerre.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Az élet szonettje

    …És minden alkony opálosan éled
    És minden hajnal szőkén rámkacag
    És mindig forrnak vágyak és nyarak,
    Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

    És mindig küldesz új bánatokat
    És új reményt is, ami dalra méltó
    És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
    Balzsamot adnak nékem s titkokat.

    És nem fáradok el téged szeretni
    S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
    Naponta vággyal járulok elébed

    S bár mindig közelebb a szürke semmi,
    Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
    Úgy érzem, gazdag voltam benned én.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Üvegvilág

    Áttetsző, üveges lett
    a lomb a fán,
    bíbor és barna és csont-
    szín porcelán.
    Tartják a fák japáni
    csészéiket,
    félvén moccanni – oh, ha
    leesik egy!

    Csupa fény a gyümölcsös
    és reszketés,
    mint egy üveg- és lámpa-
    kereskedés.
    „Vigyázz! – hallom szívemben –
    ügyelj, nehogy
    eltörj valamit abból,
    ami ragyog!…”

    Pedig micsoda kéj volt,
    kamasz öröm,
    megrázni őszi fákat,
    s állni özön-
    aranyuk zuhanyában –
    Milyen csodás
    halál volt az a fény- és
    színzuhogás!

    Megyek csöndesen már a
    japánvörös
    készleteikkel álló
    meggyfák között;
    fáj és fáj minden szépség,
    mi leesik,
    féltem a föld törékeny
    értékeit.

    Üveges, áttetsző már
    nemcsak a fák
    világa, áttetsző az
    egész világ.
    Áttetsző szívek, arcok,
    lengetegek! –
    Meddig kímél az őszi szél még
    benneteket?

    Nincs szél még, napsütésben
    áll és ragyog
    kert és teremtés. Annál
    fájóbb, ahogy
    a mozdulatlan fákról
    egy-egy üveg-
    levél – halotti csöndben –
    alálebeg.


    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Dsida Jenő: Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Az én dalom

    A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!

    • Most megindulnak benne a dalok!
      Már sírja lágyan viasz-könnyeit.
      Padlóra hulló bús akkordjait,
      Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
      E sosem hallott szép melódiát.

    És kirepül kéményen ablakon,
    A Napba néz és tántorog vakon.
    Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
    Kis törött szárnyú énekesmadár.
    De nem hagyom! Mert ő az én dalom!

    • És feltámad… – és többé nem adom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mi jobb?

    Mi jobb: mindent egyszerre látni,
    Minden dolog két oldalát?
    S a meddő harcot megutálni,
    Megállni s nem menni tovább?

    Vagy egy csillagot nézni csak,
    Amelynek fénye tisztán rezdül?
    S törni e szent, nagy cél után
    Holttetemeken is keresztül?


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ősz muzsikája

    Most is együtt a Csönd s a Lárma,
    Az Ősz csak bennünk változott,
    Ódon és nemes muzsikája,
    Ha van szép szív, ma is megleli.

    Színe, könnye, búja a régi,
    Nótái is a régiek,
    Tud altató szépet mesélni,
    De fölváj régi sebeket is.

    Szépek, akik ma élni mernek,
    Egy-egy feledő mosolyuk:
    Drága, élet-folytató gyermek
    S minden könnyük felébredt halott.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!


    Forrás: Szeretem a verseket