https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szepes Mária: Nagyon halk

    a zizegő hang benned. Rezonancia,
    amit feléd küld a láthatatlan hárfa.
    Figyelj rá. Mindig neki van igaza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés egy gyufaszállal

    Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
    mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

    Titkos szikrának lenni, mint a mag,
    melyben vágyak s remények alszanak,
    őrizni hited és tiszta erőd,
    álmodni az emléktelen jövőt,
    lehetőségképp, csak mint képzelet,
    ragyogni a sötét világ felett,
    hogy kincs maradhass, örök szüziség,
    bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
    és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

    Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
    felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

    Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
    Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
    nem maradni titoknak, mint a mag,
    vállalni, bármit hoz a pillanat,
    ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
    akarni, hogy rád nézzen a világ,
    tékozolni, mint a Nap odafent,
    hinni az emlékteremtő jelent,
    bár jövőd nincs, a perc már félredob
    s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

    Válassz, lélek, melyik a jobb,
    válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Kibékülés

    Békét kötni mindennel és mindenkivel,
    aki más, mint amit jónak, szépnek
    tartok, s csak önmaga tud lenni.
    Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
    ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
    idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
    téves jelképeket. Megérteni titkos
    nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
    a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
    Felismerni e tintahal-felhő mögött a zokogó,
    magányos kárhozottat, aki adni, kérni
    nem képes. Számláján csak bevétel-rovatot
    vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
    nem ismer egyebet, csak a nihilt,
    koporsót ácsol, sírgödröt ás.
    Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
    visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
    sült galambra lesve tétlenkedik.
    Nyavalyáinak utána jár,
    a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
    Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
    ítélet csontalkatát nem szabja át.
    Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
    Ennyi az ember, s ennyi vagyok
    magam is. Nem több és nem kevesebb.
    Néha megostromlom a lehetetlent,
    Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
    azután visszahullok talajt vesztve megint.
    De magamnak is megbocsátok,
    ami nehezebb, mint átugrani
    saját, földre vetült árnyékunkat.
    E biblikus varázslat mégis
    megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
    A csoda villáma váratlan mindig,
    eltünteti, ami valónak tűnik,
    s megmutatja, ami a mulandóban is
    igaz, mert soha el nem múlik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Két kezem

    Két kezem ölel, mosogat, s mutat
    hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
    fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: A kötéltáncos vallomása

    Bolyongtam bár nyílt mezőn
    s város-dzsungelekben,
    dalt, ki hozzád illenék,
    én, szegény, nem leltem.
    Fojt az el nem mondható,
    égek néma sebben,
    bolond szemem megvakul
    habzó vérködökben.

    Mint a francia bohóc
    klastromba kerülvén,
    imádságot hogy nem tud,
    igen keserülvén:
    táncolt a nagy szent előtt –
    előtted úgy játszom,
    a nagy síró szerelmet
    vígan magyarázom.

    Úgyis, vágyaim miatt
    majd halálra válva
    függök – ég és föld között
    tart szerelmed szála.
    Néked meddig táncolok,
    az nem az én dolgom.
    Súlyos szívem idefönn
    mosolyogva hordom.

    Gondok lesnek, ordasok,
    már e karcsú testre.
    De én le nem hullhatok,
    hű szemed keresne.
    Estemben is fájna, hogy
    arcod búsra válik –
    hogy örömre születtél,
    vallom mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Lelkemet láttam

    Lelkemet láttam
    piros ruhában.
    Kiben nem hittem:
    lelkemet láttam.

    Forrás: Lélektől lélekig—

  • Fodor Ákos: Bíztató

    Ha majd e-világon
    lehetetlen lettem,
    akinek hiányzom:
    magában keressen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Névnapra

    Úgy áldjon meg Isten neved napján,
    Hogy beérhesd vele minden órán.
    Legyen élted mint a virágos fa:
    Remény s öröm virágozzék rajta.
    Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
    Legyen neked édes a szerelem.
    Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
    Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
    Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
    S utána hosszú boldog nap a kéj.
    S bárhova visz tőlünk a szerencse,
    Lépésidet emlékünk kövesse.
    S rokon érzet tartson köztünk hidat:
    Te se felejtsd távol barátidat.

    Forrás: eternus.hu – Vörösmarty Mihály: Névnapra

  • Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

    Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
    ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
    A lelkedet csűr-szélességre tárd
    és kéve-számra szedd a napsugárt.

    Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
    ha arany küllőt vet a horizont,

    s ott is, hol késő délutánokon
    még megragyog fémsárga lombokon.

    Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
    és szűkre fogja szemhatár-köröd.

    S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
    s évmilliókig nem lesz sugarad.

    Forrás: a mellékelt verses kép

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
                                 Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Lélektől lélekig