https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Imádkozom, legyek vidám

    Én Istenem, legyek vidám,
    házamat vidítni tudjam.
    Mosolyogjak, ha bántanak
    és senkire se haragudjam.

    Arcom ne lássa senki sem
    bánkódni gondon és hiányon.
    Legyen szelíd vasárnapom,
    ha mosolyog a kisleányom.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ma minden gondot tűzre vessek.
    Nyújtsam ki kincstelen kezem
    s szegényen is nagyon szeressek.

    Tudom, sokat bűvölt a gyász,
    a hollós téli bút daloltam.
    A bátrakkal hadd mondom el:
    panaszkodtam, mert balga voltam.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ujjongjon újra puszta lelkem,
    mint rég, mikor falum felett
    az első forrásvízre leltem.

    Ködökbe csillanó sugár,
    víg fecskeszó bolond viharban,
    tudatlan gyermekhang legyek
    a jajgató világzavarban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Fázol

    Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
    előre tudom, csak ha összefüggéstelen
    képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
    csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
    Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
    egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
    meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
    a partján semmi. De mégis: képzelj el
    egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
    gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
    a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
    a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
    nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
    tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
    mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
    a napot ellopta valaki, de azért világos
    van, mondhatnám erős, sértő a fény.
    Az első hang belülről szólal meg ebben a
    csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
    hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
    Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
    akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
    mintha ebben a pillanatban érkeztél
    volna valami idegen csillagról. Sírni
    nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
    aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
    Rettenetesen fázol.

    Abafája, 1929

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A kutyám

    A kutyám
    halkan lépked lépteim után.
    Hőt, fagyot
    boldogan tűr értem, nem hagy ott.
    Szél ha tombol,
    jég ha ver, nem veri el nyomomból.
    Ő azért van, hogy kísérjen engem,
    négy év óta kísér, mint az árnyék.
    Ha nem volna, idegenül állnék
    a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
    Hátranézek, ott van, mindig ott van,
    jön utánam halkan és nyugodtan.

    Nem kékvérű ősök ivadéka,
    a hűsége minden érdeme,
    meg hogy úgy néz a szemembe néha,
    mintha mindent, mindent értene.
    Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
    ő hátára fordul erre lassan
    és ott érzem ujjaim hegyén
    dobogó kis szívét. Ó, szegény!

    Néha aztán – vannak külön utak –
    otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
    Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
    leroskad a kapunál a porba.
    Ott találom, mikor visszatérek,
    akkor tér meg őbelé a lélek.

    Ó, hogy megörül,
    ha megérkezem!
    hogy ugrál körül!
    nyalná a kezem.
    Kaputól az ajtóig követ,
    ott megáll és hűség és remény
    csillog a szemén:
    hátha, hátha beljebb is jöhet?
    A bundája ázott, talpa nedves,
    de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
    jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
    Ne csalódjék a Remény, a Hűség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Megállani…

    Megállani bátran – nem egész világgal, –
    Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
    Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.

    Megállani bátran és felelni büszkén:
    Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
    Tüzeket orozni más valakik üszkén!

    Megállani bátran és a kis szobában
    Megtalálni mindent, magunkba merülve,
    Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!

    Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
    Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
    Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Sohasem

    Én nem akartam sohasem.
    Nekem nem olvadt ereszem,
    ha március jött, s szerteszét
    tördelte a szomszéd jegét.
    Én nem akartam emberi
    sorssal, mint hinta, lengeni
    mélyből magasba s újra le;
    tengerbe vágytam szüntelen:
    fövénybe fúrni hátamat,
    hallgatni, mint a nagy halak,
    és nem bukni a fénybe fel,
    és nem követni éneket,
    ha lengenek a fátyolok,
    ha zengenek a távolok.

    Én nem akartam sohasem,
    s most olvadt testtel, részegen
    sodorsz sodroddal, szerelem.
    Látsz ismeretlen szívemig,
    forgatod fénylő csontjaim,
    pörgeted súlyos súlyomat,
    mosdatsz magadban, áradat,
    szemem kútjába fényeket
    dobsz, nyelvemre beszédeket.

    Én nem akartam, szerelem,
    szájadból inni sohasem,
    s most tikkadt szájjal keresem
    hűvös szád ízét, szerelem.
    Sószagú, zúgó felszínen
    lebegve – néha – a vízen
    lefele fordul a szemem,
    s a némaságom keresem,
    mely lenn maradt a víz alatt,
    őrzik szigorú kardhalak,
    s körötte hunyt szemű csigák
    s fehér korallok alszanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Egy éve már hogy értelem

    veszítve lettem névtelen
    sorsot cserélve védtelen
    hittem hogy hordok magzatot
    hittem hogy te én vagyok
    helyetted meghalhatok
    sorsod halántékon ért
    lettem életre ítélt
    ettől és eddig írt és élt
    ülünk ítélet utáni csendben
    halál utáni szerelemben
    egymás mellett a fallal szemben

    Forrás: Lélektől lélekig