https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Nagy László: Kiscsikó-sirató

    Fehér volt az anyád, te meg fekete,
    anyádat elásták, de te nem tudtad,
    lefeküdtem melléd, simogattalak,
    sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
    puha volt a füled, mint a kisnyulé,
    nyakadon a csengő piros szalagon,
    de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
    szívedet hallgattam, alig dobogott,
    tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
    tollpihén a lelked alig remegett,
    sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
    nem kellett már neked a dudlis üveg,
    inkább földhöz verted halántékodat,
    tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    bőrödet lehúzták, szárítják napon,
    sírodat megásták a meggyfák alá,
    gyönge a te csontod, mint a babáké,
    a hajnali harmat széjjel őröli,
    bőrödből csinálnak fekete sipkát,
    drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
    ott ficánkolsz te a csillagok között,
    onnan megrugdosod az én szivemet,
    minden reményünket befödi a hó,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre-boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: Zelk Zoltán: Sirály (kötet)

  • Zelk Zoltán: Egy hattyú alszik

    Egy hattyú alszik a tavon
    Mint rózsa, úgy lebeg,
    léte folyékony s olvadó,
    akár a fellegek.

    Néhány árnyék a vízre ül,
    Mert nem talál haza –
    Nem is árnyak talán, csupán
    fenyőfák sóhaja.

    A hattyúk nem is rózsák,
    De víziangyalok,
    Az ég álmodja őket,
    Ha olykor andalog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Elégiák

    És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
    füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
    teremtett virágokat – tőlük tanuljam a nevetést,
    elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
    Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

    Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
    s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
    ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
    a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
    Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

    Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
    a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
    igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
    vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:
    Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Örökké

    Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
    a fák végén a lomb vagy a diólevél,
    miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
    ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

    Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
    kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
    a lebegő ködök a levegőbe fúrva
    egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

    A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
    a billenő hegyen a tér sziklája áll,
    mint mértani idom, amelybe zárva él egy
    madár és énekel tízezer éve már.

    Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
    a szivemet, szegezz a fák közé oda,
    ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
    s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Gyengéd

    Akár ha állatra nézne,
    a szeretet oly hirtelen,
    a gyöngéd gyöngeség,
    amikor megjelen.

    A simításra lassan
    meginduló kéz,
    szeretni olyan könnyű,
    szeretni nehéz.

    Tudja, hogy terhet vállal,
    ólom-nehezet,
    mi mindent bír a gyöngéd-
    erős szeretet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Kívüled élek

    Órák, napok
    jéghártyás ablaküvegét
    lehelgetem, hogy megláthassalak.
    Gyönyörű arcod tanulom
    utcán, sínek között, örök életveszélyben,
    nem tudom hova tartó villamosokon.

    Kívüled élek,
    olyan bátran, hogy abban már
    megláthatnád a vacogást,
    ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
    De nem is ismersz.

    Én vagyok az,
    aki meg tudom szelidíteni
    szemöldököd egymást-maró kígyóit,
    aki nem félek, hogy összezúzódom
    fekete köveiden,
    aki talán még megbirkózom egyszer
    iszonyú angyalaiddal,
    aki be merek lépni hozzád
    a magad-fonta kettős rács mögé
    és enni adok neked naponta
    és megitatlak.
    Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

    Érted-e még az egyszerű beszédet?
    Bogozd ki göbös sorsodat.
    Segítek.
    Aztán visszaadom.

    Kívüled élek,
    ilyen siralmas-bátran.
    Te itt keringsz, még oldozatlanul,
    csontjaim fehér izzószálai
    tízezer voltos áramában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

    A kéj lecsapó mennykövénél
    Amit láttam, nem volt mennyország,

    • Uram, mutasd meg újra orcád;
      Tévedtem, ennyi az egész.

    Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
    Mellet ki ver, kezet ki tördel?
    Én ebben a büzhödt gödörben
    Téged kerestelek, tudod jól.

    Kinek Legelső Látomása
    Nyíló gyermekszememben égett:
    A pokol fenekén is téged,
    Nem ezt a hitvány ördögöt.

    Én azt hittem, veled csatázom,
    Mint egykor Jákob a hegyen:
    Én vagy te – ámen, úgy legyen!
    Akárki győz, győzött az isten.

    Én ezt a bordélyházi lármát
    Ezer sivító torkon át
    Mint égbezengő orgonát
    Hallgattam tátott, mafla szájjal.

    Amivel az ördög kinált,
    Ezért ittam a trágyaléből
    És a boszorkányok öléből,
    Mint aki szentelt bort iszik.

    Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
    S könnyes szemembe, a pimasz,
    De most egy áruló grimasz
    Az álarcot letépte róla.

    Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
    Eremből ugró vért eresztett?!
    És én mint mennyei keresztet
    Cipeltem őt a hátamon!

    Megállj csak – hát ez nem te voltál?
    Hová jutottam, istenem!
    Hisz őket én nem ismerem,
    Nem ér a játszma – kezdjük újra!

    Hatot vetett, vakot vetett
    Sorsom ez alvilági kockán –
    Sebaj, még bírja a lapockám!
    Nem gilt, ha az ördög kever!

    Testvér vedd el, keverd meg újra
    A zölden izzó vaspohárt:
    Énnékem a sátán nem árt,
    Az én sorsom isten lehet csak.

    Napisten, ordító Valóság,
    Új Ádám tántorog eléd,
    Mint visszakullogó cseléd,
    Ki méhedből szakadt el egykor.

    Ki elcsavargott Édenedből
    S Lillith sötét szemébe nézett
    És megvakult s most puszta kézzel
    Tapogatja a kék eget.

    Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
    Hangot, mely nem halált okád.
    Mutasd meg éltető okát
    Az illatos barackvirágnak.

    Erdőben fát, erdőt a fában
    S erdő mélyén, kit elhagyott,
    A szép, csukottszemű, halott,
    Mosolygó, édes, édes Évát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Állatkerti látogatás

    Ameddig a szem csak ellát,
    állat lakja a sok cellát.
    Ingyen a koszt, s nincs házadó.
    Nincs is közöttük lázadó!
    Nem serkenti tettre szűk,
    sűrű rácsú ketrecük.
    Nézd, hogy tornáznak a majmok,
    mint megannyi tornászbajnok!
    Ott meg az a csimpánz, ni!
    Milyen jól tud hintázni.
    Egy másik társa meg a hintáját tolja,
    stoplámpaként virít az ülőgumója
    Meguntam a majommókát,
    megnéztem a pufók fókát.
    Szomszédja a jegesmedve,
    fehér bundával van fedve.
    És még a kis medvebocsok
    szőrméjén sincs soha mocsok.
    Távolabb a madarak
    rikácsolva hadarnak.
    Ehelyütt
    látni a vén keselyűt!
    S aki káromkodni hallja a rút papagájt,
    a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!
    Az énekesmadarak meg figyelik a kanárit
    Ő az énektanár itt.
    De a kardal nem tetszett,
    otthagytam a ketrecet.
    Lábam alatt a föld remeg:
    oroszlánok üvöltenek.
    Az ebédnek jövetelit
    erélyesen követelik.
    Nyers húst kapnak e vadak.
    Vagy húsz kiló egy adag.
    Éhesen vicsorít az állatok királya,
    én meg bátran nyelvem öltöm ki rája.
    Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom,
    hogyha találkoznánk, kint a sivatagon.
    Mint valami állombeli vízió,
    tátja rám a pofáját a víziló.
    Úgy nyílik a szája szét,
    nem is látni más részét!
    A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga,
    hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka.
    Mindkettőnek, ez nem lehet vitás,
    előny lenne csak a párosítás!
    Még sok másik állatnál is megálltam,
    s mindegyiket eledellel kínáltam.
    Amíg végül, hálából, az elefánt
    ormányából sáros vízzel telehányt
    Szidtam is a magyar kormányt
    tiltsa be az agyart, s ormányt!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Tenyérjósnál

    Amit önnek jósolok,
    talán nem mind jó dolog,
    de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér,
    elmondok őszintén egy pengő ötvenér’.

    Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét:
    ön nehéz munkával keresi kenyerét.
    Modora goromba, felfogása nehéz,
    sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz:

    Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye!
    Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!

    Forrás: Szeretem a verseket