https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Romhányi József: Amikor szakács voltam a fogságban

    Gázok és gőzök
    köztük főzök.
    Körülöttem füstös üstök:
    készül a früstök!
    Izmaim már merevek,
    úgy kavarok-keverek.
    És sűrű cseppet izzadok,
    hogy hízzatok!
    Lassan rotyog az üstben a kása.
    Fenyegető tűzhányónak mása.
    Most még belekóstolok,
    – Nem jó a túl sós dolog.
    S azt sem tűrik szótlan,
    ha az étel sótlan.
    Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
    mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
    Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
    mert magam is megéheztem.
    Nagy jellemem lássátok:
    nem eszem a kásátok!
    A konyhába bemegyek,
    kis kenyérkét leszelek.
    S remélem, hogy nem látszik a falon át:
    vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén

    Az álmaimból és reményeimből
    színes, süppedő szőnyeget fonok.
    És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
    a munka édes, sürgető, konok.

    Beléfonom a jelen bús magányát
    ciprus-színével is kegyetlenül.
    Amely fölött az őszi alkonyatban
    lágy tétován fehér galamb repül.

    Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
    nagyboldogan terítem majd eléd:
    menj végig rajta s érezd meg a lelkem
    különös, vágyó, rezgő ütemét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

    – Tudsz játszani?
    – Tudok.
    – És szeretsz is?
    – És szeretlek is!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: A költő

    Rólam keresztelték el a világot,
    Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
    Velem harcol az ördög, isten ellen
    Hozzám sietnek a szép kisdedek.

    Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
    Belőlem buggyan aztán langyosan,
    Rajtam cikázik át az úr haragja,
    Teherben tőlem duzzadnak a fák.

    Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
    Felém rohan a parttalan dagály,
    Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
    Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

    Előttem köd, helyettem senki, semmi,
    Köröttem fény, utánam néma csönd –
    És mégis minden nélkülem lesz és volt
    És semmi nem történik általam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Lányi Hedvighez

    Budapest, 1909. augusztus 11.

    Levél kislánykának

    Először is cím:

    Mégpedig így: Szeretlek. Mostan ismét úgy szeretlek, mint egy gyereket. Szeretnék mindent neked adni. Csokoládécukrokba fullasztani és fantasztikus, sárga selymeket aggatni a nyakadba. A sárga selyemruhát pedig lecsókolni, ronggyá csókolni a te szent, ezerszer szent testedről. Én meg koldusruhában járnék. Meglesném, mikor alszol el. A szemöldököd rebbenéséről tudnám meg, inni akarsz-e vagy enni? Vagy csókot akarsz-e? Egész olyan vagy, mint egy kislány. Selypítesz és kissé – gyengéden – kancsítasz. Játszol – azt mondod –, pedig nem játszol, csak élsz, az életedet éled. Gyönyörű vagy. Mind a ketten játszunk, bolondozunk, s egyszerre riadtan vesszük észre, hogy az ölünkbe hullt a boldogság. Hedda.

    Aztán komolyabb hangnem; mondjuk: g-moll:

    A vonat a legszebb napjaimtól ragadott el. Hat-hét nap: tenisz, futás, este a parkban és egyedüllét veled. Olyan szép volt ez, hogy mikor éltem, akkor is tudtam, hogy emlék lesz. Talán emlék volt akkor is. Ezután bizonyára ránk törnek az emberek. Ennyit már nem bírnak el. Hogy két ember ily buta örömmel örüljön egymásnak, s hogy egy fiú istennőt lásson egy felsőbb iskolai lányban és a lány istent egy újságíróban. Én vagyok-e az? Érzem, hogy én vagyok, és hangosan felkiáltok az én nagy terhes boldogságomtól.

    A legkomolyabb hangnem; komor basszusokkal:

    Szép, szép, áldott kedvesem. Félek attól, ami otthon történik. Írj rögtön. Mi lett veled? Hogy intézték el a mi kis ügyünket? Ha bántanak, elmegyek érted. Neked nem szabad szenvedned. Egy kellemetlen percednek sem szabad lennie. Én most csak attól tartok, hogy rájönnek az Árpi dolgára, s akkor mindkettőnk ügye komikus lesz. Kérd tehát Árpit, hogy a lehetőségig diszkréten és tapintatosan viselkedjék. Inkább veled foglalkozzék mások előtt. Charlotte-nak add át kézcsókomat.

    Befejezem. Én nem vagyok szomorú. A szabadkai séjour oly gyönyörű volt, hogy a kettőnk boldogságából még mára is maradt, még a magányom is sugaras és aranyos tőled. Te csodatevő! Te érthetetlen! Te szép, szép, szép…

    Csókollak:

    Desiré

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Téli idill

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan súgta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falu Tamás: Szavam…

    Szavam selyemmé lágyul,
    Hogy válladat befedje.
    Szavam csónakká mélyül,
    Hogy ringatózhass benne.

    Szavam virággá nyílik,
    Hogy szíved fölé tűzzed
    És legyezővé hajlik,
    Hogy unalmad elűzzed.

    Szavam balzsammá olvad,
    Hogy ami fáj, ne fájjon,
    S mint hintó áll elébed,
    Hogy lelked beleszálljon.

    Szavam keleten jő fel,
    Hogy álmod elorozza,
    Szavam nyugaton száll le,
    Hogy álmod visszahozza.

    Szavam csókká parázsul,
    Hogy végigfusson rajtad,
    S a szavam szó lesz újra,
    Ha akarod, hogy halljad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki volt…

    Valaki volt… aki ma nincsen…
    Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
    elmúlt, leporlott mindörökre.

    Valaki volt,… ma nincs semerre.
    Az éjszaka a szél leverte
    az ágakat, miket beoltott.

    Valaki volt… s őt én szerettem.
    Minden szavát rajongva lestem,
    de nincs postás, ki tőle jönne.

    Valaki volt… valaki elment…
    Ahogy rovom e hosszú termet,
    tudom, többé már nem jön vissza.

    Forrás: Lélektől lélekig