Kategória: Szerzők

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Villamoson

    Utazunk egy zsúfolt
    villamosnak csúfolt
    szekéren.
    • De kérem!
    ön lábamon ácsorog
    s kalapjáról rácsorog
    az eső a vállamra
    s a sálamra!
    Vegyen egy új sálat!
    • Állat! –
    Mondja a másik úr.
    Durr!
    Pofon volt a válasz.
    • Na ettől szétmállasz! –
    De nem mállott.
    Talpra állott.
    S az illetőt hasba rúgta:
    • A pofonért itt a nyugta! –
    Az meginog és megszédül
    s leül, hol már a szomszéd ül.
    Felbődül a szomszéd:
    • Most meg engem nyom szét! –
    Vad haraggal és erővel
    fejbe vágja esernyővel.
    Kezében a fél ernyője,
    másik fele meg elnyőve.
    Kiveri az asszony fogát,
    ki egy kosár tojást fog át.
    Az csak éppen egyet sikolt,
    mint egy gyermek feltapsikolt.
    Nem nézi a bűnös ki volt,
    tojást kap ki a kosárbul
    s a kopasz úr feje sárgul.
    De csaló a tojásüzlet!
    A kocsiban szörnyű bűz lett.
    Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
    nem volt kár azért a zápért,
    az igazság nyert befolyást:
    egy zápfogért egy záptojást.
    A kopasznál, – meghökkentő, –
    se rongydarab, se zsebkendő.
    S mer’ a haj nem vetett gátat,
    elérte a lé a hátat.
    És mint minden ilyen helyre,
    legyek szálltak rá a fejre.
    Már érezték némelyek,
    hogy a gyomruk émelyeg.
    De elsőnek, – a sors bosszul, –
    épp a bősz úr lett most rosszul.
    Megszédült. Na! Most lefekszel!
    Ám egy végső, hős reflexszel
    behúzta a féket.
    A fejemmel léket
    ütöttem az ablakon
    s vakon,
    mint katona, ha egy házba beront,
    elfoglaltam ájultan a peront.
    Órák múltán tértem észhez.
    Mi közöm volt az egészhez?

    Forrás: Szeretem a verseket

    Romhányi József, magyar költő, humor, groteszk, abszurd, villamos, láncreakció, hétköznapi káosz

  • Nadányi Zoltán: SZERELEM

    Alattvalód vagyok én,
    szörnyű törvényeidet tisztelem,
    titokzatos arcú, borzas hajú,
    szépséges, mindig meztelen királynő,
    Szerelem!

    A te országodban te vagy az isten.
    Teremtő, rontó. Termékenyítő.
    Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,
    vagy lassan, vagy megálljon az Idő.
    Arcra borul előtted a te néped,
    a forró testét fekteti elébed,
    hogy sétaidőn szőnyeged legyen,
    meleg, csiklandós talpad végiglépked
    a szemérmetlen rajzú szőnyegen
    és boldog az, ha sárga, ha fehér,
    ha barna bőrű, akit a te lépted
    villámütése ér.

    A te országod fullasztó meleg,
    ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog
    a száj. Hatalmas tűztorkú virágok
    lángolnak, kába illat őgyeleg.
    Ámokfutók hazája ez. Lihegve
    száguldanak, kezükben a gyilok,
    őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,
    útfélre rogynak a bús mártirok.
    És ennek így kell lenni és ez így jó.
    Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,
    ámokfutók itt a törvénytevők,
    véreskezű, dühödt ámokfutók,
    akiket ajkukon mart meg a kígyó,
    a te kedvenc mérgeskígyód, királynő,
    A Csók!

    A te országodban, királynő,
    minden a feje tetején.
    A te országodban, királynő,
    bűn az, ami másutt erény.
    Ott a jóságot megölik,
    ott a hűséget kerékbe törik,
    a szeretet kardélre vettetik,
    a béketűrést élve temetik.
    A te országodban, királynő,
    megölnek minden védtelent,
    a te országodban, királynő,
    rajtad kívül semmi se szent!

    Alattvalód vagyok én,
    szürnyű törvényeidet tisztelem,
    titokzatos arcú, borzas hajú,
    Szépséges, mindig meztelen királynő,
    Szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Ima

    az a sírás várjon. Várnia kell.
    Sokáig, akármeddig, nem tudom.
    Az isten verje meg lépteid
    nyomát. Lábaidra,
    lábaidra vigyázzon

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Kis éji dal

    Szél kapdos a gyertyalángba:
    nyugtalan a rózsa árnya
    a falon.
    Imbolygok, mint árny a falon;
    mire vágyom, azt se nagyon
    akarom.

    Egy-egy nyugodt pillanatot
    életemben ha még kapok:
    jutalom,
    amiért – bár mit se várva –
    időzöm, mint rózsa árnya
    a falon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Társasélet

    fölkereslek, hogy
    ne kelljen rádöbbenned:
    magamrahagytál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Szakuraág

    Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
    küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

    Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
    félreborítom a bambuszerdőt,
    átugratom a szentély-kapufákat,
    lefelé úszom a kő-vizesésben,
    mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
    megyek utánad,
    nedves hajamban viszem a szakuraágat,

    kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
    itt, ahol a vadak se járnak,
    sárga arcodat feltartod
    teljesült holdvilágnak,

    tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
    szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
    gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
    hol az a völgy! a térség visszadob,
    a hegyek körben fölédhajolnak,
    szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
    halakra szétránt,
    napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
    sétát

    ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
    ahogy lennem adódik egy évtized óta,
    te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
    méreg, halott madárdal –

    futok, hajamban zörgő szakuraággal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Nélküled

    Nélküled folyó vagyok, mely
    medréből kilépve fut tova,
    hulláma rombolva, sírva árad,
    nem nézve mikor jut s hova.

    Nélküled kavics vagyok, mely
    évekig hever lent a porban,
    nem játszik vele gyermeki kéz,
    lábak taposnak rajta sorban.

    Nélküled hinta vagyok, mely
    elhagyott játszótéren áll,
    por lepi be, lánca nyikorog,
    s már csak lebontásra vár.

    Nélküled apró ház vagyok, mely
    pusztában áll magányosan,
    nem keresi fel fáradt vándor,
    pihenésre szomjasan.

    Nélküled csermely vagyok, mely
    lassan felszívódik a földben,
    nem táplálja hegyekből a hólé,
    s eltűnik örökre csendben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Álmot adsz…..

    Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
    Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
    Szellemed suhogón beföd, körülleng,
    Istenem. Bevonod szelíden édes
    ízzel ajkaimat s a sárga mécset
    elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
    Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
    Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
    Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
    eltévedt szeretőm kis szűzi testét
    s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
    Halkan símogatom meleg pihéit:
    pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
    cukros hóhegyeken futunk sikongva,
    zizzenő búzaföldön összeforrunk
    s érett csillagaid kibuggyant fénye
    gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Aztán

    Emlékszel? Aztán milyen jó volt
    Hozzád fordulni – és Te édes! –
    Hogy doromboltál hogyha csókot
    Súgtam égő füled tövéhez.
    S alvás előtt egymás ölében
    még fészkelődni, s megfordulva
    fel-felkérdezni, félig ébren:
    “Szeretsz? ” “Szeretsz még?! ” – újra, újra.

    Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
    De a percekre emlékezzél,
    mikor odabújtál szívemhez
    és magadról megfeledkeztél.

    Forrás: Lélektől lélekig