Kategória: Szerzők

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Hátrabukfenc

    Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
    És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
    Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
    torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
    A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
    durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
    De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
    mint győztes, öntudatos, vad ember,
    mint akinek nincs veszteni valója,
    s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

    Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
    hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
    dobjon fel egészen az Ég ölébe!
    Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
    S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
    hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

    Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
    már külön nem létezel, csak együtt velem.
    A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
    Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
    Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
    a hajnali fénytörésben mindig látlak,
    velem vagy, a kereszt terhét megosztva
    fuldokló mosolyomba zárlak.

    Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
    és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
    életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
    szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
    Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

    Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
    A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
    Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
    Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
    Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
    Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Elhagytam én a várost…

    Elhagytam én a várost,
    Azt a holt életet,
    Hol a halál is élet,
    Jósorsom a természet
    Vidám ölébe tett.

    Vidám vagy, oh természet!
    El is csodálkozál,
    Midőn körödbe léptem,
    Hogy oly mogorva képem,
    Hogy rajta oly köd áll.

    De ép azért jövék, hogy
    Elűzzem a ködöt,
    Amely már olyan régen
    Borong komor-sötéten
    Halvány arcom fölött.

    Azért jövék, hogy szívem,
    Mit a bú s a harag
    Oly feketére feste,
    E gyászruhát levesse,
    S mosolygjon újolag.

    Gyógyulj meg, én szivem, ha
    Még gyógyulnod lehet!…
    Szép harmatos füvekkel,
    Lágy rózsalevelekkel
    Kötöm be sebedet.

    Szalkszentmárton, 1846. április 10–24.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

    A gondolj-rám-virág,
    az volna szép, az volna szép,
    a gondolj-rám-virág,
    az barna-kék, az barna-kék
    (csak volna barna, volna kék,
    a gondolj-rám csak volna szép,
    mert nincs ilyen).

    A nefelejcs azt mondja: nem,
    a gondolj-rám: igen, igen,
    azt mondja, hogy: igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Fák

    Tanulni kell. A téli fákat.
    Ahogyan talpig zúzmarásak.
    Mozdíthatatlan függönyök.
    Meg kell tanulni azt a sávot,
    hol a kristály már füstölög,
    és ködbe úszik át a fa,
    akár a test emlékezetbe.
    És a folyót a fák mögött,
    vadkacsa néma szárnyait,
    s a vakfehér, kék éjszakát,
    amelyben csuklyás tárgyak állnak,
    meg kell tanulni itt a fák
    kimondhatatlan tetteit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Új könyvekre

    Kik messze tőlem együtt énekeltek –
    Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
    költők, kik együtt, értőknek daloltok,
    egy fa levéli mind, testvéri lelkek!

    Gondoljatok arra, kit messze rejtek
    rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
    nem érzi már ízét sem; és ha szóltok
    nem érti, s más összhang mit vágya kerget.

    Más nyelven és magának énekelget,
    mint szél kezében elszakadt levél.
    s talán nem ő, hanem a szél zenél.

    S a harctól elmaradva úgy figyelget,
    mint sebesült, fejét a földre hajtva,
    holtig figyel a távol ágyuzajra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Safárik Gabriella: Édesanyámnak

    Szavak szárnya gondolataimba beakad
    visszaránt minden régvolt pillanat
    leül a félelem – elfordul a csoda mérgesen

    szólnál hozzám
    de nem szabad

    szólnék hozzád
    de nem bírok

    szólnál –
    de szavad lépte hangtalan
    fájdalom szorít s vinnyogás
    akiben világ lángja volt simogatás

    félek?

    olyan mélyről jön a csend
    hozzád rohan – s eltemet
    egyedül sír a félelem –

    benned jár a végtelen
    szédülnek a képsorok
    odamennék
    de nem tudok
    sírnék az alvó éjeken
    torkom szorítja életem

    engedj

    virágot szedni sírokon
    hóként belep a fájdalom
    liliom fehérsége nő a dombokon
    emlékeim szívemben leporolom

    ne menj el
    nem mehetsz

    itt sír könnyeden a vad képzelet
    letörli a földet
    hóförgeteg
    kitemet a szeretet
    gyere vissza – adj újra életet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: A levél

    Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Lajkó

    Erdő mellett, puszta szélén,
    Ponyvasátor barna mélyén
    Cigányvajda felesége
    Sírva néz a siket éjbe.

    Könnye szakad szakadatlan
    S enyhet lelni nem tud abban,
    Haja fürtit szétzilálja
    S „Lajkó, Lajkó!” kiabálja.

    Hívja vissza szegény Lajkót,
    Reggel óta, a kis rajkót,
    Kit temettek ma hajnalba
    Vadszegfüves domboldalba.

    Sírba tettek véle együtt
    Kis hegedűt, kis nyirettyűt, –
    „Jaj, mit ér az?” – anyja jajgat,
    Vak sötétben vajda hallgat.

    Egyszerre csak valamerrűl
    Odafentrül zene zendűl,
    Mintha az éj muzsikálna,
    Mintha az ég földre szállna.

    Szól a vajda: „Fent repülnek.”
    Szól az asszony: „Hegedülnek.”
    Szól a vajda: „Madaracskák.”
    Szól az asszony: „Angyalocskák.”

    Vajda búsan félrefordul
    S szól, bár titkon könnye csordúl:
    „Minek hát a sírás-rívás?
    Köztük ő lett, ládd, a prímás.”

    1913

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Esti felhőkön

    Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
    locsol izzadt arcainkra
    nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
    ezek ilyenkor egész elolvadnak
    ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
    szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
    csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
    kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
    mi az igazság kérdem a falaktól
    erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
    a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
    az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
    ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
    takarónk lassacskán lecsúszik.

    Forrás: Lélektől lélekig