https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Kányádi Sándor: Madáretető

    Cinkék, cinegék, feketerigók,
    megosztom veletek e fél cipót,
    megosztom az én olyan-amilyen
    éneken-szerzett kenyerem.

    Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
    jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
    vendégül látok minden itt maradt,
    velünk telelő madarat.

    Terítve már patyolat abroszom,
    kenyeremet elétek morzsolom.
    Nem várok érte, nem kell félnetek,
    ordas télben ujjongó éneket.

    Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
    akkor zendüljön a ti hangotok,
    hírrel hirdetve, hogy az emberek
    télen se voltak embertelenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kányádi Sándor, erdélyi magyar, Madáretető, jóság, emberség, tél, természet

  • Szabó Lőrinc: Álom

    Amerikánál messzebb kontinens
    felé ringatsz, alighogy megjelensz,
    Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
    hogy alig érek rá figyelni gyors
    tájaidra: jószagú tavalyi
    birsalmák sárga daganatai
    gomolyodnak kötélvasút alá,
    az Óriáshegység púpjaivá,
    ökörfarkkóró jön és elmarad,
    jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
    s a zöldben rózsák vörös sebei,
    és a ködből egy tehén dugja ki
    szarvas fejét, csörgedező vizek
    s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek,
    és minden repűl, minden eltűnik,
    és nem tudom, hol járunk reggelig,
    csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
    de egyszer ott felejtesz valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Harmóniák

    Szenvedni tudj, és tűrni merj,
    És várni, sírni, élni,
    A szirtek párnáján pihenj,
    S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

    És minden veszne, törne bár,
    S ha semmit el nem érne,
    A lelked él még, s vár reád
    Titokkal teljes és vígasszal teljes éje.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy ezt mondd

    egynemű vagyok a széllel,
    folyó sodrával,
    esőcsepp hullásával,
    madár röptével,
    fapadlón járó facipős ember lába zajával.

    Levegő-e a szél?
    Víz-e a folyás és a csöppenés?
    A röpülés madár-e
    és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?

    Megszűnik a szél,
    a levegő nem szűnik meg,
    de szél nélkül halott.

    Elhullt a madár,
    a teste új mezbe öltözött,
    száz új alakba szétívódott –
    de a röpte nem maradt meg
    és el se veszett.

    Többet nem is tudok magamról
    és mire tudnék,
    már több leszek annál,
    hogysem tudhatnék bármit is.

    Még nem vagyok egész
    és mire az lehetnék,
    már több leszek annál,
    hogysem magamban lehessek egész.

    Még nem is élek,
    nem is fogok élni:
    életnél teljesebb
    leszek a holtom után.

    Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kézszorítás

    A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
    Itt nem segít rutophyllin s niton.
    De azt mondják: kemény a kézfogásom,
    a szorító kezet megszorítom.

    Szeretném, hogyha végig elkísérne
    ez az erő s nem morzsolódna szét,
    hogy majd a végső pillanathoz érve
    még megszorítsam a halál kezét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fényképemre

    Ide húzódott vissza életem,
    itt a tetők és vágyak nem merészek.
    Szemem szelíd erdőn legeltetem,
    de lehet, hogy az erdőn túlra nézek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A könny születéséről

    Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
    Mert semmiből teremt egy új világot.

    Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet
    És százszor szent a könny.
    És másom nincs, csak a könny, amit sírok,
    Egyetlen ősi örököm.

    Nincs másom. És az sem enyém,
    Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
    És én úgy állok partja meredekjén,
    Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
    És a szemem lehúnyni sem merem,
    Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
    És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
    És a szememet kinyitni is félek.
    És úszni kellene és nem merek,
    Hiába hívnak messze tengerek;
    Csak reszketek, vacogva reszketek.
    És, jaj nekem, egyhelyben állok.

    A bűn az áldott.
    Mert eljön és az óriás vizeknek
    Örvénylő mélyére merít,
    És tágra nyílt szemeim elé hozza
    A mélységek rejtelmeit.
    Megmutat mindent ott lent a fenéken,
    Hullám alatt, kövek megett,
    És úgy találom meg enmagamat
    És úgy találom meg a könnyeket,
    És ama világos világot.

    A könny, a könny ezerszer áldott!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Utassy József – Szerelemhajnal

    Te fölkelő-nap-arcú!
    Hajadba hálni jár az éj.

    Te tavirózsa-kedvű!
    Szép vagy. Beúszom érted.

    Csurog a fény majd rólam!
    Körülcsoboglak: nyílj ki.

    Virradó Szerelmem!

    Fejemet lehajtom:
    koronázz meg engem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos – Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –

    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –

    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Szeretem a verseket