Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Hőmérő

    Volt néha úgy, hogy negyvenet,
    Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
    Akartam tudni.
    Ámde a testvérek
    Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
    Sohasem vallottak be többet
    Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.

    Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
    Csak mondta halkan és határozottan:
    „Miért kíváncsi rá?
    Tükröt s hőmérőt betegeknek
    Sohasem mutatok.”

    Aztán a higany lassacskán esett,
    Leszállt a vörös Rubikon alá
    És szépen ott maradt.
    Harminchat hat…
    Harminchat hat…
    Tűz többé nem égette testemet –
    Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
    S égig növelte lelki lázamat.

    Ó, áldott nyugtalanság,
    Melyből vers vers után
    Mint a virág fakadt.
    Ó, Szentlélekkel teljes
    Kórházi éjjelek –
    Ezt a lázat
    Vajjon milyen hőmérő méri meg?

    De akadt hőmérője ennek is:
    Ama testvér szeme.
    Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
    Rohan a lázam
    Bíboruszállyal ismét felfele.
    Tudta: sugárzó homlokom mögött
    Valami készül, vagy talán már kész –
    S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
    „Megint befele néz…”

    A higany akkor is szenvtelenül
    Mutatott harminchat hatot –
    Az én testvérem hőmérő szeme
    Negyvenegyen felül
    Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.

    1935. január 5.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Barátkeselyű

    Mannsberg Arvednek

    A törpefenyők szívós karja közt
    Feküdtem önfeledten.
    Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
    A tekintetem, ahogy fölvetettem,
    Találkozott egy óriás madárral.
    Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
    A nagy magasban szinte állt felettem.
    Barátkeselyű volt, – barna csuhája
    Sötéten, egyszerűn símult reája.
    Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.
    Oly mozdulatlanul feküdtem ott:
    Egy pillanatig, – azt hiszem: megcsaltam.

    Még nem, még nem, csuhás herold-madár,
    Még nem ütött az óra!
    Pedig talán e szikla-katafalk
    Ravatalnak sem utolsó volna!
    Nem, ez a hitvány test még nem tied!
    Hanem a lelkem, a lelkem vigyed
    Zajtalanul a szörnyű magasságba!

    Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,
    Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,
    Végtelenbe, mert végtelenből jött.

    Radnai-havasok, 1922. július

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Két fény között

    Szemközt a fiúmei kikötő,
    elől a nagy világítótorony.
    Lobban, forog, forgó fénykévéit
    futtatja végig a hullámokon.

    Hátam mögött a sziklarepedésben
    parányi fényű szentjánosbogár.
    Kis hangya, kóbor pille, valaki
    az ő fényénél is hazatalál.

    Hát én, hát én világítok vajjon? –
    Csobban a tenger csorba sziklaélen.
    Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
    A parton állok két fény közt, sötéten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A legizgatóbb film

    Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
    Ha filmre vetődnék minden titok,
    Minden, mi huszonnégy óra alatt
    Egy ember lelkén általkavarog:
    A tisztátlanság minden ördöge,
    A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
    Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
    Milyen feketén lángoló szurok.
    De akkor látnók csak, mily szép az ember,
    S hogy tusakodnak benne angyalok
    Az ördögökkel – naplenyugovásig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.

    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.

    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.

    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
    Kétségeim az örvényekbe szórom.

    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol – és mindenütt leszek.

    Forrás: Arcanum

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937

  • Reményik Sándor: Láthatlan íjász

    A fantáziám madaraira
    Lappangva les egy láthatlan íjász,
    Hervadó lelkem ős-bozótja közt
    Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
    A sápadt égből kék vér harmatoz.

    És hullanak az ős-bozótba vissza
    Átszegzett szívvel a gyors madarak,
    Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
    Mutatja fölmeredve hallgatag,
    Megtört pályán az induló irányt.

    Kolozsvár, 1928. május 16.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Turistavezető

    Tizennégy éves most a kisleány.
    Kedves komolyság hamvas homlokán,
    És nyílt szemében acélos derű.
    Egészen anyja arca volna tán…
    Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
    Elfogulatlanabb a mozdulás:
    A belső ívelés, a ritmus más.
    Finomka szerkezet, – de minden porcikája: vas
    Báj, mely fiús, és szinte férfias.

    Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
    Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák – –
    Az ő léptei már ki tudja mely
    Titkos jövő tövisbozótját róják…
    Vagy – hátha ő már boldog útra lépett,
    Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
    Hátha ösvénye felkanyarodik,
    Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
    Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.

    Tizennégy éves most a kisleány, –
    A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
    A lomha évek fürgén futnak el.
    Pálya, állás, kenyér, – megélhetés, –
    Hogy lesz? – minderre már gondolni kell.
    Féltréfásan megkérdi valaki:
    Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
    Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
    Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
    Aztán acélos fénnyel felveti
    Napba néző szikrás tekintetét.

    A gondolata merész, meredek,
    Vonulnak benne nagy processzióban
    Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
    Tárul előtte végtelen határ,
    Nem iruló-piruló csitri már, –
    Mint a megütött érc: úgy feleli
    A kérdésre: mi akar lenni ő
    – S hangjába szokatlanul elegyül
    Halk ábránd és szegescipős erő –:
    „Szép, nagy hegyeken turistavezető!”

    1931. július 14., Szőcs Ágnesnek

    Forrás: Vers mindenkinek