A dűlőúton megyek álmodozva,
kalászok kétfelől, amerre látok,
mint tengerből színes kis hajózászlók:
ki-kivillannak a búzavirágok.
Ki-kivillannak kéken-pirosan,
megannyi színes jel a halk hullámon,
jeladások arról, hogy szép az élet
és csendes tengeren a csendes álom.
Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
percig kezem a kalász feje-alja,
és áldón, mint az elsikló kalászt,
a tűnő életet is simogatja.
Forrás: Lélektől lélekig
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Ez emberkézre vall
Simára csiszolt oldalaival.
S mért, mért nem: ez még áll.
Határkő. Elment tőle a határ.
S tulajdonkép minek
Ezen akadni meg?
Megakadnak a vándorfellegek?
Ledülnek töprengeni a szelek?
Mi lehet, mi e magasban is fáj?
Innen s túl egy az ég és egy a táj.
Innen s túl egyformán szegényesen
Gyalogfenyő és boróka terem.
A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi sírhalom.
Alatta mégis egy világ pihen.
Láttam, ahogy valaki ráborult
És sírt keservesen.
Forrás: Vers mindenkinek
A keblünkről eltiltották,
Leszaggaták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve.
Lesz jel eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve,
Míg lesz magyar szív dobbanó:
Kebelünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Kebelünkből beljebb vándorol
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérezni,
Ki mindenütt leszaggatta,
Jöjjön és onnan tépje ki!
Forrás: Vers mindenkinek
…
Szakadoznak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után —
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében —
S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
És ennyi mélység és ennyi Csoda —
Ennyi szeretet, ennyi félelem —
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni se lehet Vele —
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában,
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a leheletem is
A Genezáret esti levegőjét —
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!
Forrás: Szeretem a verseket
Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke – –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
De már többé nem tartozik reánk.
Forrás: Lélektől lélekig
A kert hajába
rózsalugasok tűznek virágokat.
Szivárvány-arcukról
a Nap mosolyog.
Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;
ing és billeg a tér,
rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,
hogy bimbót pirosító loccsanással
ömöljenek
az alvó rózsák
végtelenségére.
Lángtáncot lejt a kert.
Forrás: Lélektől lélekig
A vers, a vers csak egy patak,
És én is egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Patak vagyok, patak vagyok.
Patak: ép szemmel látható,
Patak: ép füllel hallható.
Bennem véres kéz, szennyes kéz,
Tiszta kéz, egyként mosható.
Patak vagyok, lélek vagyok,
Fölöttem csillag tündököl.
Alattam örvény kavarog,
Egy más lélekbe valahol
Harsogva beleszakadok.
De mentél-e már fölfele?
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Ahol a víz, a vad pogány
Gránit-ágyát fektette le.
Mert keresztelnek bár vele:
Ő maga marad vad pogány,
Pogány erőnek kútfeje.
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Egy sziklafordulónál láttad
Kettéválni a patakot?
S két új ágra az egyik ágat
Szakadni nemsokára, láttad?
S a végtelenig így tovább?…
Hogy követni az agy kifárad
S követni elkopik a láb.
A hajszál-ereket követted
A végtelenig így, tovább?!
Ezek a versem ősei.
Ezek az én elődeim,
Millió rejtelmes hatás:
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás.
Ezek az én elődeim.
Szent döbbenettel gondolok
Rájok, míg medremben futok
S tajtékzom sorsom kövein.
Mind, mind az én elődeim.
S ha ősöm millió hatás,
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás:
Legyen e vers most ükeimre
Telt-hangú, zengő áldomás.
Kik hangom zengővé tevétek,
Hozsánna: millió hatás!
A vers, a vers csak egy patak,
S én vele egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Forrás: Szeretem a verseket
Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
Lehet szeretőd és vad szenvedély
Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
Sok éjszaka vonagló lüktetése,
Mely ködpárává foszlik virradóra –
Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
Égbe meredő szirt-ravatalára –
Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
És lehet, mint a koporsó: kemény.
Befogadhat egy kis hálószoba –
S egész országok fogadhatnak be –
Az ágyad és az asztalod
Minden nap rózsával lehet tele –
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
S mint játékközben a labdát a gyermek:
Egyik kedves kéz a másikba perget –
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
És végül mégis egyedül maradsz:
Halálod egyedül kell elviselned.
Forrás: Lélektől lélekig
Prohászka püspök emlékezetére
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.
Forrás: Lélektől lélekig
Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.
Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.
Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér’.
Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindig-beomló kutat.
Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.
Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!
E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
– Szent szegénységben: gazdagságban –
A mindenségnek végzetét.
Forrás: Lélektől lélekig
