https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni.
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt,
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,

    Mint bűbájos, mennyei éneket…
    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    K

  • Reményik Sándor: A Göncöl szekerén

    Derült az este, csendes, csillagos.
    Túl minden szenvedélyen, lázon,
    Én a Göncölszekerén kocsikázom,
    Ott, ahol ember embert nem tapos.

    A derekaljam: széna, illatos,
    A Göncölszekér szénával tele,
    Kaszáltak már az égi réteken,
    S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

    Hanyattfekszem s az űrbe bámulok,
    Friss széna, illatos: a derekaljam,
    A pici földtől be messze szakadtam!
    Köztem, s közte ezer csillag-távol.

    És mily csend van itt, milyen hallgatás!
    Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
    A Göncölszekér csak úgy megy – magától…

    A Göncölszekér biztosan halad,
    Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
    El nem ragadja semmi;
    Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
    Az örök szénás-szekeren pihenni.

    Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
    Kelnek szívemben új melódiák,
    A végtelenség árja szinte fölvet…
    S mégis jó volna fejem alá tenni
    Egy kis maroknyi édes anyaföldet.

  • Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

    Eredj, ha tudsz…
    Eredj, ha gondolod,
    Hogy valahol, bárhol a nagy világon
    Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
    Eredj…
    Szállj mint a fecske, délnek,
    Vagy északnak, mint a viharmadár,
    Magasából a mérhetetlen égnek
    Kémleld a pontot,
    Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.

    Eredj, ha hittelen
    Hiszed: a hontalanság odakünn
    Nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    Hogy odakünn a világban nem ácsol
    A lelkedből, ez érző, élő fából
    Az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    Észrevétlen ezer új hangja támad,
    Süvít, sikolt,
    S az emlékezés keresztfáira
    Téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.

    Hajdanában Mikes se hitte ezt,
    Ki rab hazában élni nem tudott
    De vállán égett az örök kereszt
    S egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
    Meglátogatták az itthoni árnyak,
    Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
    A szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.

    Ha majd úgy látod, minden elveszett:
    Inkább, semmint hordani itt a jármot,
    Szórd a szelekbe minden régi álmod;
    Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
    Menj őserdőkön, tengereken túlra
    Ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.

    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    Mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De itthon maradok.

    Leszek őrlő szú az idegen fában,
    Leszek az alj a felhajtott kupában,
    Az idegen vérben leszek a méreg,
    Miazma, láz, lappangó rút féreg,
    De itthon maradok!

    Akarok lenni a halálharang,
    Mely temet bár: halló fülekbe eseng
    És lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyujtózsinór,
    A kanóc része, lángralobbant vér,
    Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
    Hamuban, éjben.
    Míg a keservek lőporához ér
    És akkor…!!!

    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De addig, varjú a száraz jegenyén:
    Én itthon maradok.

  • REMÉNYIK SÁNDOR

    Hontalan versek

    Istenem, nem kérek tőled nagyot.
    Vagy tán a legnagyobbat kérem:
    Add vissza a fakóságok színét,
    Bár egy virágot lássak úgy, mint régen.
    Bár egy arcot, bár egy mozdulatot
    Lássak olyan igazán ismerősnek,
    Hogy bennük percnyi otthonom legyen.
    Én Istenem, ha elvetted reményem:
    Az emlékeimben maradj velem!
    És add, hogy fájjon igazán a fájás
    És legyen igazi öröm az öröm
    És el ne borítson élő halottként
    A közöny, ez a szürke vízözön.
    És tégy kezembe néha egy kezet
    Úgy, hogy érezzem tiszta melegét.
    És legyen nekem sok kicsi dologban
    A Te kegyelmed örökké elég.

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.

    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.

    Még szól a tücsök, de már nem soká.
    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.

    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.
    Isten veled lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

  • Reményik Sándor: Akarom

    Akarom: fontos ne legyek magamnak.
    A végtelen falban legyek egy tégla,
    Lépcső, min felhalad valaki más,
    Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
    Ám a kalász nem az ő érdeme.

    Legyek a szél, mely hordja a magot,
    De szirmát ki nem bontja a virágnak,
    S az emberek, mikor a mezőn járnak,
    A virágban hadd gyönyörködjenek.

    Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
    Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
    A kéz legyek, mely váltig simogat,
    Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

    Legyek a fáradt pillákon az álom.
    Legyek a délibáb, mely megjelen
    És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
    Legyek a délibáb a rónaságon.

    Legyek a vén föld fekete szívéből
    Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
    Legyek a drót, min üzenet megy végig
    És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

    Sok lélek alatt legyek a tutaj,
    Egyszerű, durván összerótt ladik,
    Mit tengerbe visznek mély folyók.
    Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
    Míg le nem teszi a művész a vonót.

  • Reményik Sándor: Őszi esők

    Most ott künn eső zúg és szél süvölt
    És úsznak lomha, szürke fellegek,
    Az erdő fölé súlyos köd terül
    És kioltja az égő színeket.

    De holnap talán újra kék az ég,
    S nincs változás az ősi fák alatt,
    Csak valamivel több bíbort tapos
    A vándor lába – és több aranyat.

  • Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

    Mikor a bűntől meggyötörten
    A lelkem terheket hordozott
    Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
    Valaki értem imádkozott.

    Valaki értem imádkozott,
    Talán apám, anyám régen?
    Talán más is, aki szeret.
    Jó barátom vagy testvérem?

    Én nem tudom, de áldom Istent,
    Ki nékem megváltást hozott,
    És azt, aki értem csak
    Egyszer is imádkozott.

  • Reményik Sándor: Ne ítélj

    Istenem, add, hogy ne ítéljek –
    Mit tudom én, honnan ered,
    Micsoda mélységből a vétek,
    Az enyém és a másoké,
    Az egyesé, a népeké.
    Istenem, add, hogy ne ítéljek.

    Istenem, add, hogy ne bíráljak:
    Erényt, hibát és tévedést
    Egy óriás összhangnak lássak –
    A dolgok olyan bonyolultak,
    És végül mégis mindenek
    Elhalkulnak és kisimulnak,
    És lábaidhoz együtt hullnak.
    Mi olyan együgyűn ítélünk,
    S a dolgok olyan bonyolultak.

    Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
    Versben, s mindennapi beszédben
    Csak a szükségeset beszéljem.
    De akkor szómban súly legyen s erő,
    S mégis egyre inkább simogatás:
    Ezer kardos szónál többet tevő.
    S végül ne legyek más, mint egy szelíd „igen” vagy „nem”,
    De egyre inkább csak „igen”.
    Mindenre ámen és igen.

    Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
    Ámen. Igen. És a gonosztól van
    Minden azonfelül.