https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor – Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Magános öröm

    Mondod: a bánatod magános,
    Az örömöd ó, még magánosabb,
    Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
    De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
    És minden árnyék külön libegés
    És minden árnyék néma, külön élet,
    A bánat őket összesöpri-mossa,
    A fény mutatja meg a különbséget.

    Mondod: a bánatod magános,
    De volt-e már mély, zengő örömöd?
    Ölelni vágytad a széles világot
    S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
    Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
    Nem messze, csak egy rokonszellemig, –
    Az örvendezőt hűvös mosolyok
    Önnön szívébe visszakergetik.

    Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
    Az örömital benned muzsikál,
    Túláradna, de nincs merre-hova,
    Leperegne, de csak habozva áll.
    Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
    De ver a szíved vért, páncél alatt –
    Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
    – És összeszorítod a fogadat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nincs enyhe szó…

    Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
    Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
    Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
    Nincs a világon annyi simaság.

    Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
    Nem jő évek során oly csendes óra,
    Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
    Egy emlék-harang-kondulóra.

    Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
    Letépi mindig-újból a kötést.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    megint?
    Falak, falak:
    égigérő falak
    vesznek körül
    elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    köztük vakon vergődöm,
    némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    békességgel más, nagy fájdalmakat –
    csak ezeket elvennéd,
    csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    most újra rab –
    élhetek-e tovább
    így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    az egészség mámorát kortyolgattam,
    szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    a szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    aki tiszta, aki szabad
    és aki lát:
    add kezébe a jerikói trombitát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Jön

    Magányos út, november, éjszaka,
    koromsötét.
    Valaki jön mögöttem,
    súlyosan jön:
    hallom léptei döngő ütemét.
    Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
    de nem sietek, már nem sietek,
    tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.

    Lehajtom a fejem.
    Ez már nem félelem,
    ez már az Ámen halk mozdulata:
    az irgalmatlan léptű idegen
    hadd jöjjön hát. –
    oltson el minden kis-ablaknyi fényt,
    csalóka fényt, –
    tegye teljessé ezt az éjszakát.

    Jön.
    Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
    most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
    ahol megálltam,
    e haldokló lámpavilág alatt.

    Most! – Elment.
    Elment, és szóba sem állott velem,
    csak megnézett a kalapja alól,
    akár az élet és a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy hideg arc

    Én ittam borát már a hatalomnak,
    Amit a lélek ad.
    Élveztem magamat
    Hegyen, tömeg felett.
    A rámszegezett izzó szemeket
    Láttam.
    Láttam a népet megremegni láztól,
    S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
    Mikor csap ki a láng?

    Tapsolt, zúgott az emberáradat, –
    S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
    Egyetlen arcot, mely hideg maradt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Vagy-vagy

    Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
    Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.
    Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
    Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.
    Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
    Vagy egy asszony simogató keze.
    Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
    Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig