Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
itt vagy! és a különbség oly kicsi:
szinte csak alszol! De közben örök
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
min átléptél (mindent felejteni
s végül tán épp a nevem mondva ki),
azt semmi papi s cézári erők
szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
te adtad, te vetted el: áldva légy.
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
Sírodat zárják rám a zárai.
Forrás: DIA
„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
újuló szükséglete: csakugyan
gyengülne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”
Forrás: DIA
Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Szíriusz felé…
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
Forrás: DIA
Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!
Forrás: DIA
A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a lábujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszínén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem…
Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Forrás: DIA
Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakított
s egy percre csillagokig tágított
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind a jót, ami előtte volt
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
el tudnád felejteni valaha?
Forrás: DIA
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy ellenség én vagyok.
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.
Forrás: DIA
S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
– Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
– Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
– Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
– Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
– Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
– Hogy eddig csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
– Félelmes az isten ígézete!
Utad leszek tőle a föld felé.
– Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
– Még a boldogság is rettenetes!
Forrás: DIA
Ragadtak rám a nyelvek. A latin
rég hozta a franciát, s így megint
új ablakokkal tárult a világ.
Hogy kígyót-békát, dekadenciát
s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
kíváncsivá tett: milyen hát az a
párizsi költő-szörnyeteg, aki
annyi zsenit meg tudott rontani?
Háború volt, ritka a francia
könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
Oláh Gábor hallotta Palitól
– Kardostól – hogy egy vasutas fia
Debrecenben min töri a fejét
s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
a beszerezhetetlent: repeső
kézzel rögtön papírt vettem elő
s körmölgetve vagy két hónapon át
lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.
Forrás: DIA
Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át…
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.
Forrás: DIA
