Kategória: Versek

Mégis elment. És vissza nem jön soha.
Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
szerettem, azt sohasem érezte meg.
Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
nem kellett neki. Mégis elment vele.
Aki menni akar, azt engedni kell.
Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
Aki szívvel él, szívébe hal bele –
a gondolkodónak más az élete.
De a józanságnak mindig ára van,
pózoló, festett színész sorsára jut.
Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
prózai szerep. Semmit se ér vele.
Hát elment és vissza többé sose jön.
Egyszer… Talán majd meglát kint az utcán,
lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
Minden virágnak sorsa a hervadás,
nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
fiatal marad. A szív, mely szeret.
S míg rájön, egy egész életbe kerül.
És letagadná a szívét józanul.
De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
ha elvirágzott. És akkor már késő!
Sokan próbálták már – sikertelenül.
A szívtelen csak magával vétkezik.
Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
s a múltat pótolni ezért nem lehet.
Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
Ha találkozunk és szembejön velem,
lehet, hogy halványan eszébe jut egy
régen volt, játékos, félig szerelem,
amely bennem még akkor is élni fog,
de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
arcától felém a józanság ragyog.
Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
a ráncok látszanak – az idő halad -,
szeretni tudni és nem akarni kell.
Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
és szeretni tud, az fiatal marad!

Forrás: Arcanum