https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Choli Daróczi József: Istenáldott akarat

    (Joca homloka mögé)

    Nem magamért, magadért,
    tűzben születő fiadért, mélyen
    megsértett jövődért, Krisztus
    kiömlő véréért,
    Anyám – Nagyanyád színéért,
    Apám mosolyáért.
    Ha kell:
    csillagokat cenzúrázni,
    ha kell:
    a mindenségbe belelátni,
    ha kell:
    az égen új utakat vágni,
    ha kell:
    emberként mindent megcsinálni,
    élni, élni, így lenne jó!
    Ne mástól várd
    sorsod jobbítását,
    nálad már ne legyen ébredés. Aki
    várja, hogy jöjjön a hajnal, sötéten
    borul csak rá az ego.
    Ha együgyű a jóhiszeműséged,
    elveszik gyermeked, s feleséged.
    Nem virágos réten nyári szellő,
    nem lágyszirmú illatos ibolya,
    nem pisztrángot termő hegyi csermely, nem
    villám, nem mennydörgés, nem orkán:
    Istenáldott földi akarat.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: Bocsásd meg vakmerő bűnét…

    Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
    mert már hajad színére sem,
    ujjaid bütykére sem,
    intő szódra sem,
    és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
    De tudom:
    mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
    hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
    Tudom:
    mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
    szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
    rólad. Tudom:
    mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
    azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
    csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!

    Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
    hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
    ölembe vittelek.
    Eltotyogott mellettünk a házsor,
    eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
    Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
    A cukorrépalevés főzelékből
    zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
    és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
    Zöld színe volt az összezsúfolt testek
    verejtékétől kesernyés levegőnek is
    tenyér ablakunk mögött.

    Emlékszem fájdalmaidra!
    Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
    szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek –, hiába.
    Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
    csont sovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
    a kibuggyanó vért, a Te piros véredet,
    s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
    vállamon hordom fájdalmadat:
    már csak én ismerem hatalmadat,
    már csak bennem élsz.

    Hozzád én fordulok,
    fulladásig én rohanok hozzád,
    térnélküli világodba,
    képekre törött emlékedhez.
    Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
    koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: A megbélyegzett

    Kenyérsirató esteken,
    mikor a macskák holdat lopni jártak,
    a fal tövébe kuporodva
    soroltuk egymásnak
    félig kitalált álmainkat,
    jól kicifrázva, hosszan, sóváran
    (jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
    Tréfát űztünk a szegénységből,
    keserű szájjal trágárkodtunk,
    csámcsogtunk száraz torokkal,
    kegyetlenül.
    Ha meguntuk egymás álmait,
    Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
    meséit hallgattuk félálomra dőlve.
    Szavára ültünk,
    fényes ruhában hasítottuk az eget,
    kényesen.
    És jött a reggel!
    Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
    csillogó bogárhátunkra szakadt.
    A perzselő nap tarkónkra csapott,
    harangzúgást toborzott körénk
    nem jött az ebéd!
    Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
    ő sem ismerte a konyhaillatot;
    hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
    mikor már a mese is valósággá vált.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Moretti Gemma: Majd elfelejtek emlékezni…

    Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
    hogy elfelejtek emlékezni rád.
    Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
    s eszembe juttassa az arcod,
    a szád simogató szirmát,
    puha kendőt: az érintésedet,
    és ahogy ölelőn nézett a szemed.

    Mint csodálatos kaleidoszkóp,
    villan sok emlék, játszik és forog.
    A híd, hol vártalak, a szél, a nád…
    régmult öröm, most hol lehet tanyád?
    Úgy eltűntél, vajon hová maradtál?
    Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.

    Most megtanulok úgy élni ezentúl,
    hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
    Mint őszi ág, levelét,
    emléked úgy elejtem.
    Ha meghalok majd,
    mindezt elfelejtem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Fodor Ákos: A TÖRTÉNET

    ellobban a pillanat,
    füstje percig itt marad;
    korma más kormokra ül
    s megtapad, időtlenül

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Te érdekelsz csak

    Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad
    nézésed kék halai bennem úsznak
    megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

    Te vagy a tükör, hol magamra látok
    az ablak: abból nézem a világot,
    s a labirintus: mindig benned járok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Szerelmes vers

    Kovács Fannynak

    A sokadik. Elfeküdtünk az ágyon
    mezítlenül. Átfogtam két karommal
    és azt reméltem: nagyon kellemes lesz
    egy csipetnyi, szokványos unalommal.

    De több volt. Bal melle fölé hajoltam.
    Mihez hasonlít, tűnődtem. Talán
    korál díszítés, erdei eperszem,
    vagy még bimbós, parányi tulipán?

    Csupán egy pillanat, s egy új világba
    léptem. Elájultam, vagy ébredek?
    Köröttünk csend. Kék, őrült vadvirágok
    kezdtek forogni homlokom megett.

    Nem parfümöd, de bőröd aromája
    söpör el mindent. Nem marad velem
    se baj, se gond, se félelem, se bánat
    se múlt, sem emlék, csak e szerelem.

    Egymásba csomagolva csak mi ketten
    élünk e Földön. Ősszenő a vállunk,
    utat tévesztünk a másik hajában
    és egymás köldökénél meditálunk.

    Elmehetsz tőlem és itt maradsz nálam
    egy szál hajaddal fogaim között.
    Árnyékodat használom takarónak.
    Egy szót se szólj; minden titkunk közös.

    Sokan vannak, kik erről mit se tudnak,
    vagy nem akarják hallani, pedig
    egyedül ezt nevezem szerelemnek
    a lepedőnktől fel az egekig.

    2001

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Repülő csészealjak

    Fénysebességgel szálló, csodás lények
    jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?
    Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.
    Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni
    hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Német zsoldosdal

    Mink volnánk hát a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy,
    hogy völgybe, avagy hegyre megy,
    parasztra, úrra, papra megy,
    bitóra vagy csak babra megy.
    Háltunk már puszta ég alatt,
    füvet kaszáltunk jég alatt,
    láttunk Brédában lángokat
    s űztünk tízéves lányokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Láttatok zsenge gyermeket,
    akit a strázsa kergetett?
    Így verbuváltak minket is,
    kaptunk páncélt és inget is,
    korbáccsal vert a hadnagyunk,
    így nőttünk fel s most itt vagyunk,
    nem kímélünk férfit, se nőt,
    falhoz kenjük a csecsemőt
    és elfoglaljuk ágyadat,
    aztán rád gyújtjuk házadat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Kiirtottunk már hét megyét,
    s megmásztuk Róma hét hegyét,
    kullogtunk őszi sáron át,
    vérfürdőt vettünk nyáron át,
    úsztunk már téli réteken
    s patkánymód át a Weseren,
    izzadtunk lenn a Pó megett,
    s hörböltünk szomjan hólevet,
    ettünk sáskát, döglött lovat,
    s hallottunk szörnyű átkokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Nem ismerünk apát, anyát,
    kivágunk minden almafát,
    megmérgezzük a kútvizet,
    s azt szolgáljuk, ki megfizet,
    annyit se mondunk: jónapot,
    s kinyitjuk a hordó-csapot,
    széthordjuk ingóságodat,
    kurvának visszük lányodat,
    s ha nem mondod, hogy: köszönöm
    lebunkózunk a küszöbön,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    S ha egyszer majd megvénülünk
    és lócákon hülyén ülünk,
    s lábunkat köszvény marja már,
    s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
    obsitba küld a hadnagyunk
    és várról várra baktatunk,
    s azt lessük, hogy a szeretet
    hol nyes egy darab kenyeret,
    s így érünk oda, hol az út
    végén azt kérdi Belzebúb:
    hol jönnek már a foltozott
    irhájú német zsoldosok?

    Itt jönnek már a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy…
    (Elölről)

    Budapest, 1937

    Forrás: Magyarul Bábelben