https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Tóth Bálint: Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
      mint két ujjam,
      mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.
    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
      mindenki nélkül,
      mindig együtt,
      egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.
    Ketten, ketten, akár az ujjam,
      olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    Éjjel-nappal, reggel-este
      összefonódva, mindenütt együtt
    Pörlekedve és feleselve
      de mindig, mindig egy irányba
    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
      az okát, célját meg sem értve,
      valami belső ihletésre,
      tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Várj

    Nem leszel mindíg egyedűl,
    eljön hogy újra betakarlak!
    együtt leszünk nagy hó alatt;
    jövök, még szeretni akarlak.

    Hozzád présel az áldott súly,
    elérlek, soha közelebben:
    csontomig érő remegés
    átjár mint ifjú közeledben.

    Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
    csontkezem kezedre tapadhat
    csontkarom karodba karolhat
    szeretlek, szeretni akarlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Halottak napján

    Világító rőtszínű fák közt
    kígyózik itt a barna út;
    nézd csak, amit most megtapintok
    a két szemem, egyszer kifut.

    A sírokon kis sárga lángok
    s dús, bódító virág halom;
    a szám mögött virít a fogsor
    s lefoszlik majd a két karom.

    Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
    az én karom, az én kezem,
    amellyel a fatörzsbe vájva a nedves
    kérget vérezem, út, fény, fák,

    bíbor, lila párák,
    zöld, bűvös, gőzös illatok,
    ősz, vér! Kínom remegve csordul;
    mert, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Magda: Az út felén túl…

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
    A dolgaidban tartod még a rendet,
    de egyre inkább áhítod a csendet.

    Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
    és nem mész fejjel valamennyi falnak.
    Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
    és hinni tudsz: a mások igazában.

    Már reméled, hogy nem hiába éltél:
    mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
    nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
    Ha nem is lettél irányjelző zászló,

    A magad helyén álltál rendületlen:
    szélben, viharban, ködben, szürkületben,
    mint kapubálvány őrizted a házat,
    és voltál tűrés, és lettél alázat.

    A tieidnek maradtál a béke:
    a nyitott ajtó biztos menedéke.
    Ha elkerülted majd a negyven évet,
    már nem hiszed, hogy adósod az élet,

    Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
    mert kevés volt a salakmentes jóság:
    a mindent adó, semmit visszaváró,
    a minden próbát derekasan álló,

    mely sosem számol, szüntelen csak árad,
    örök fölény és örökös alázat.

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
    és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
    már te lehetsz a sorsod fejedelme!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lesznai Anna: Találkozás

    Alig mondott szavak nyomában
    Mosolyba olvad puha szánk,
    Áhitatos lágy a beszédünk.
    Kemény holnap nem les reánk.

    Kéz kéz mellett virágot tépünk,
    Egy ütembe símul a léptünk.
    Induláskor szép csendben várunk,
    Rövid az út, mit együtt járunk.

    Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
    Múló súrlódást megbocsátunk.
    Békít a csók, mely sohsem érik,
    S búcsúmagvú találkozásunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Orbán Ottó: Kibomló nyár

    Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
    forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
    most ülök lábadnál,
    szám az arcodnak némasággal áldoz,
    mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
    hogy hanggal betemetném,
    szóval betemetném,
    csak nézlek, boldog ég része, örökre
    egyforma felhők közt és mint a repkény
    tekintetedre tekerődzöm
    s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
    az olvadó, meleg fény nedvei
    s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
    se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
    mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
    réteken a frissen született borjak;
    élek, ágad és gyökered, hogy halkan
    suhanva friss combjaidra hajoljak.

    Mint hajnal a földre,
    felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
    kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
    Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
    most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
    szívem piros szőnyegét önként,
    hogy járj rajta süppedő lábbal,
    mert nem több az öröklét, mint te meg én,
    mint mi meg ti, a bizonyos halállal
    dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
    tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
    míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem
    csupa vágy, csupa láng
    csupa konok erő
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? Távolság? Mit jelent?
    Mindig több, több éhséget teremt.
    Hiszen elpusztulunk így Te meg én
    két árva fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés
    boruljunk össze, mellre mell
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át
    feszül és tágul az egész világ
    szűk abroncsok a sarkkörök
    kicsap a tenger, s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás
    szerelem – szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Lélektől lélekig