Kategória: Versek,

  • Faludy György: Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

    I.

    Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
    egy kofferrel, mely a hazája volt
    s az esti, szürke panziószobában
    Natasja balvállára ráhajolt
    s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
    úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
    akkor hajnal felé így szólt Natasja:
    „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

    S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
    s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
    de a diáklány, ha kérdezték érte,
    csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
    Kimosta ingét, ruháját kefélte
    és szava lett számára a parancs;
    az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
    Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

    S mikor már végigjárták kettesében
    Bécs városának őszi parkjait,
    egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
    az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
    S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
    fehér bundában kihajolt felette.
    Az utcasarkon gesztenyét vett magának
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    II.

    A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
    nem árulta el soha, mire vágyik
    s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
    a firenzei dóm összes gyertyáit.
    Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
    az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
    s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
    a Kurfürstendamm lámpái alatt.

    És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
    úgy kezdődik, mint minden szerelem;
    most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
    és két hét múlva lefekszel velem.”
    Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
    F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
    s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
    tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
    mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
    ezüsttálcán.

    És aztán egy fél évig
    cigarettáit ő gyújtotta meg
    és minden este puncsot főzött néki
    s szép német teste néki volt meleg.
    A Zoo alatt, a villanyóra mellett
    találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
    De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    III.

    A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
    együtt mentek ki és tudták, hova.
    Fricinek hívták és vörös hajához
    jól állt a szürke garniszálloda.
    Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
    de gint ivott veszettül s köpködött.

    És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
    hátrasandított és megesküdött,
    hogy mától fogva többé nem lesz céda
    és F. Gy.-vel marad csak ezután.
    A vén falakról hullott a tapéta
    s azontúl ketten laktak egy szobán.

    Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
    vagy, csak szokásból, az utcára ment.
    F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
    ha másnap reggel végre megjelent.
    Belerúgott, megverte és kidobta
    s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
    Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
    alázatosan mindig visszajött.

    S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
    gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
    cigarettáit rádobta az ágyra
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    IV.

    S F. Gy. megjárta így a félvilágot
    és látta, hogy minden játékban nyert,
    s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
    mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

    Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
    és rászegezte kihívó szemét,
    mely olyan kék volt, mintha a sarkában
    egy ibolyát préseltek volna szét.

    S mikor a Dómtéren leült mellette,
    olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
    akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
    hogy márványból van-e a milói Vénusz.

    Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
    angol cigarettákat és meg se hallotta,
    hogy F. Gy verseket liheg,
    fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
    pimasz volt és szeszélyes és hideg,
    hét találkából csak egyen jelent meg
    néhány gyors percre; mindig sietett
    és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
    vallott neki; lenézte és kínozta,
    megsértette és gyűlölte s kidobta
    s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
    s feszes selymekbe csavart drága testét,
    melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
    neki, csak neki nem adta oda.

    De ezt az egyet nem tudta elfeledni
    soha, soha, soha.

    (Miskolc, 1933)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: A kilencvenegyedik

    Mi volna, hogyha Platón feltámadna
    s belépne hozzánk ma este, ahogy
    itt ülünk a villanynál s az ablakban
    gépek szállnak, mint roppant csillagok?
    Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
    tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
    ő enne, inna, meghallgatná Johann Sebastian Bach-ot
    s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

    Elmondanók, hogy az anyagit látja
    s az jó; de hogy az élet kvalitása
    borzalmas és kultúránk szétesik;
    hogy idióták s lókötők vezetnek
    bennünket, kik semmit se védenek meg;
    s hogy itt már nincs is mit megvédeni.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: A judeai helytartó

    Supka Gézának

    Cumae felől bicegve jött az alkony,
    mint kék vitorlák álltak a hegyek
    s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
    és bámulták a rozsdamart eget.
    S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
    ők csak nézték némán a kék vizet
    s tógájukat fejükre húzták, melyre
    fehér holdat kaszált hat évtized.
    S midőn a kert, mint régi palettáknak
    utolsó zöldje, vén lett és sívár
    s midőn Baiae felett a pineáknak
    fejét az alkony egybefogta már,
    s midőn a Cap Misenumról a május
    narancsszagot hozott a mirtuszokra –
    így szólt az egyik:

                   - „Pontius Pilátus,  

    emlékszel még a régi májusokra?
    Ma harminc éve voltam a vendéged,
    hogy helytartója voltál Judeának:
    bíborban jártál, liktorok kísértek
    és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
    Aztán lejöttél és borodat ittad
    s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
    zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
    mely halni gyáva, élni ostoba;
    e rút népet, mely röhög a Cézáron,
    és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
    de a keresztfán is vitatkozik,
    e népet, mely semmit sem tud a szépről,
    mely ma elájul egy korbácsütéstől,
    s egy kettőspontért holnap halni kész.

    Aludni mentél. S én még aznap éjjel
    az utcákon bolyongtam szerteszét,
    mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
    hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
    sikátorokban, szemét közt, a sárban
    kivert gyermekek, rokkant nagyapák
    hevertek, akik szemük olajában
    hordozták népük roppant bánatát.
    Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
    bizonytalan világot szőtt a kétes
    falakra és egy meztelen leányra,
    ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
    Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
    illat s fejét unottan dobta hátra,
    mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
    s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
    félig lezárta s a lassú, parázna
    táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
    hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
    s azontúl minden nap megnéztem őt.
    És hangja, amely durva volt és édes,
    megrészegített, míg a kormos mécses
    mellett ültem a néptömeg között,
    és már nem kellett kérlelnem hiába,
    míg egy napon, kifestve, meztelen,
    a langyos judeai éjszakában
    az Olajfák hegyére ment velem.
    Még ott ültünk a cédrusok tövében,
    midőn a dombok közt kikelt a nap,
    és ekkor néztem először a szemébe,
    mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

    Ezentúl őt kísértem éjről éjre
    Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
    ahol a város fiatalja s véne
    zeneszó mellett itta rossz borát:
    aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
    között táncolt vörös, megoldozott
    hajával, míg olajos, barna testét
    kopasz írástudók pihegve lesték,
    s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
    míg egy napon nyom nélkül elveszett.
    Szolgáim három hónapig keresték
    és én még nagyon sokáig és titokban
    a kocsmákban töltöttem minden estét
    s nyomát kutattam a sikátorokban,
    hírhedt házakban, börtönben, görög
    kerítőnők és leprások között,
    de nem találtam meg vörös haját.
    S aztán, egy év után hallottam róla,
    és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
    látták nemrégiben Cezáreában,
    egy megszállott, bolyongó lázadóval,
    ki házról házra járt többedmagával
    és prédikált,
    s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
    s akit az Olajfák hegyén, a kertek
    mentén elfogtak és keresztre vertek.
    Mivel hírmondó sem maradt utána:
    felelj, Pilátus, emlékszel reája?”

    Pilátus, az emlékek közt keresve
    kezét hallgatva tette homlokára.
    Aztán így szólt:
    – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
    Nem emlékszem reája.”

    (Budapest, 1935)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Petőfi Zoltán: Búdal

    De meguntam már e hitvány életet!
    Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;
    Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,
    Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.

    De nincsen is a világon senki sem,
    Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,
    Mint dobog fel az teérted szép leány,
    Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

    És még te vagy, hü barátom, ki szeret,
    Ki fönntartja én bennem még a hitet;
    Ne volnátok, ma megásnám síromat,
    Eltemetném velem együtt kínomat.

    Csákó, 1864. november 28.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Harsányi Zsolt: Március

    Fényes tavasz újjongó délelőttön.
    Zöld zsendülés. Aranyszikrás derű.
    Naptól hunyorgó szemmel nézelődöm:
    Hogy él az élet! Milyen nagyszerű!

    Zsibongó nép. Sietnek, nézelődnek.
    Jönnek, mennek. A verőfény ragyog.
    Ó mennyi vértanú. Nézzétek őket.
    Magyarok mind. Én is magyar vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bajza József: Az utas

    Messze vándor útra,
    Rég kiköltözém,
    Napjaim haladtak,
    Nem haladtam én.
    Szivem szép hazája
    Még közel virul,
    Fellegek köszöntnek
    Láthatárirul.

    Ah, ki honja földén
    Mindent elhagyott,
    Terhes annak útja,
    Nem lép az nagyot;
    Lassan megy, megállong,
    Vissza-visszanéz,
    Zeng-e még felé szó?
    Int-e bucsu kéz?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bajza József: Isten hozzád

    Bércről visszanéz a vándor,
    Vígan int kies hazája,
    Ott mosolyg a róna táj:
    De a messze távozónak
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Zeng felé a búcsuszó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc alatt áll völgyek árnyán,
    Csak felhőket lát honából,
    Elmerűlt a róna táj:
    Ámde búja nem maradt el,
    Szíve gyászol, szíve fáj;
    Zeng felé a távol szó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc és völgy is elmaradtak,
    Felhőt sem lát már honából,
    Ábrándkép a róna táj:
    Búja mint az ég kíséri,
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Mély keservvel zeng szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Múlnak évek, fürte ősz már,
    Elfeledte rég hazája:
    Ám a kedves róna táj
    Sírig képben él előtte,
    Szíve gyászol, szíve fáj,
    S a halónak vég szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Lippich Elek: Bizony szürkül

    Bizony szürkül
    Bizony szürkül már az égbolt,
    Bizony itt van már a dér
    Bizony késő van már ahhoz,
    Hogy ekképp szólj jó magadhoz:
    Legény, tégy ki magadért!

    Bizony kopnak már a színek,
    Szív elvirul, hűl a vér!
    Nagy remények, lassan szálltok.
    Bizony a ti kis pályátok
    Már a véghatárra ér.

    Önfeledten, ha még néha
    Föl is csendül egy dalom,
    Siket csöndön száll keresztül.
    Lányszívekben meg nem rezdül
    Tőle édes izgalom.

    Fakó tollú vén poéta,
    Nézd, sötétlik a határ
    Szárnyad is csügg, nincs már bája!
    Tar fejedet hajtsd alája
    S aludj szépen, agg madár!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    Mint a miénk most? – kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    S irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    Mint ahány könnycsepp bús magyar szemekben,
    Hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekben!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    Hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    Felhőkig járt az álmodásunk –
    De most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    És mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    Jöjjön el végre a te országod…
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    Bujdosónak a nagy világba,
    Hiszen te hoztad Ázsiából
    S verted, de védted a pusztulástól
    Ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    S voltunk villámló ostorod,
    Tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    Legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    S küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    S legyen gondod a barmainkra…!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    S tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    Csak legyen béke, boldog megértés,
    Miképpen mennyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    Nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    Asszonyainknak bús Kálváriáját,
    Ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    Gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    De most a házunk hamva van fejünkön,
    S a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    Bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    És megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    Felejtse el apái vétkét –
    Sok számolatlan számadásunk –
    Miképpen mi is megbocsátunk
    A mi ellenünk vétkezőknek…

    Torkunk rekedt a rimánkodástól…
    Az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    Oltalmazd meg, vigyázz rája,
    És ne vígy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    Hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    Csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    És nem vágyik a magyar sehová sem,
    Csak engedj élni, tüzekbe nézni…
    Tilinkószónál… mesét mesélni…
    És szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

    Forrás: Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

  • Vörösmarty Mihály: Fóti dal

    Fölfelé megy borban a gyöngy;
    Jól teszi.
    Tőle senki e jogát el
    Nem veszi.
    Törjön is mind ég felé az
    Ami gyöngy;
    Hadd maradjon gyáva földön
    A göröngy.

    Testet éleszt és táplál a
    Lakoma,
    De ami a lelket adja,
    Az bora.
    Lélek és bor két atyafi
    Gyermekek;
    Hol van a hal, mely dicső volt
    És remek?

    Víg pohár közt édesebb a
    Szerelem.
    Ami benne keserű van,
    Elnyelem.
    Hejh galambom, szőke bimbóm,
    Mit nevetsz?
    Áldjon meg a három isten,
    Ha szeretsz.

    Érted csillog e pohár bor,
    Érted vív,
    Tele tűzzel, tele lánggal,
    Mint e szív;
    Volna szívem, felszökelne
    Mint a kút,
    Venni tőled vagy szerelmet,
    Vagy búcsút.

    Hejh barátom, honfi társam,
    Bort igyál.
    Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
    Csak igyál.
    Borban a gond megbetegszik,
    Él a kedv.
    Nincs a földön gyógyerőre
    Több ily nedv.

    Borban a bú, mint a gyermek,
    Aluszik.
    Magyar ember már búsult sok
    Századig.
    Ideje hogy ébredezzen
    Valaha:
    Most kell neki felvirúlni
    Vagy soha.

    Bort megissza magyar ember,
    Jól teszi;
    Okkal-móddal meg nem árthat
    A szeszi.
    Nagyot iszik a hazáért
    S felsivít:
    Csakhogy egyszer tenne is már
    Valamit.

    No de se baj, máskép leszen
    Ezután;
    Szóval, tettel majd segítsünk
    A hazán.
    Ha az Isten úgy akarja
    Mint magunk,
    Szennyet rajta és bitor bűnt
    Nem hagyunk.

    Rajta társak hát, igyunk egy
    Húzamost;
    Bú, szerelmek, házi gondok
    Félre most:
    A legszentebb – legdicsőbbért
    Most csak bort,
    De ha kellend, vérben adjunk
    Gazdag tort!

    A legelső magyar ember
    A király:
    Érte minden honfi karja
    Készen áll.
    Lelje népe boldogságán
    Örömét,
    S hír, szerencse koszorúzza
    Szent fejét!

    Minden ember legyen ember
    És magyar,
    Akit e föld hord s egével
    Betakar.
    Egymást értve, boldogítva
    Ily egy nép
    Bármi vésszel bizton, bátran
    Szembe lép.

    Ellenség vagy áruló, ki
    Hont tipor,
    Meg ne éljen, fogyjon élte
    Mint e bor.
    Áldott földe szép hazánknak,
    Drága hon,
    Meg ne szenvedd soha őket
    Hátadon!

    S most hadd forrjon minden csepp bor
    Mint a vér,
    Melyet hajdan frígyben ontott
    Hét vezér;
    S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
    Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.

    Légyen minden óhajtásunk
    Szent ima,
    S férfikeblünk szent imáink
    Temploma.
    És ürítsük a hazáért
    E pohárt:
    Egy pohár bor a hazáért
    Meg nem árt.

    Érje áldás és szerencse
    Mindenütt,
    Ahol eddig véremésztő
    Seb fekütt.
    Arca, mely az ősi bútól
    Halavány,
    Felderűljön, mint a napfény
    Vész után.

    Hű egyesség tartsa össze
    Fiait,
    Hogy leküzdje éjszak rémes
    Árnyait:
    Künn hatalmas, benn virágzó
    És szabad,
    Bizton álljon sérthetetlen
    Jog alatt.

    S vér, veríték vagy halál az,
    Mit kíván,
    Áldozatként rakjuk azt le
    Zsámolyán,
    Hogy mondhassuk csend s viharban:
    „Szent hazánk:
    Megfizettük mind, mivel csak
    Tartozánk.”

    1. október 5.

    Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Fóti dal