Kategória: Versek,

Remenyik Zsigmondnak

 Voltaire gipszmaszkja lógott a falon  
 és Bismarck állt az íróasztalon.  
 És tisztesség, munka és becsület  
 közt töltött itt egy hosszú életet,  
 és dolgozott, nyaralt, pihent, megnősült  
 és gyermekek születtek és megőszült,  
 és így lett Nulla Károly hatvan éves,  
 és azt keresve, mit hozott az élet,  
 az őszi parkban fázva ballagott.  
 – Forradalmak – szólt – és hitek röpültek,  
 országok nőttek, országok törpültek  
 és tisztes hatvan év: egész világ,  
 öregkor, házasélet, ifjúság…  
 És mennyi minden történt ezalatt  
 és mennyi élmény és tapasztalat,  
 s mindebből egy nap semmi sem marad.  
 Papírra kéne vetni tanúságnak  
 egy derék, józan ember életét.  
 – Én megteszem – felelte önmagának –  
 s megírom életem történetét.  
 Megállt. Szétnézett. De csak varjak szálltak  
 s károgtak holmi koldus-áriát.  
 S a fák körötte fejlehajtva álltak,  
 mint keresztfák alján a Máriák.   – Hol kezdjem hát? – mormogta Nulla Károly –  
 talán mindjárt a gyermekéveken?  
 De mit beszéljek a szülői házról,  
 hol oly ködösen folyt az életem?  
 Az elemi, anyám, a sok rokon,  
 a hólabdák az őszi dombokon…  
 nyáron meleg volt és télen hideg,  
 s felnőttem közben, mint a többiek;  
 gimnázium, matura, négy jeles,  
 és semmi említésre érdemes;  
 hétfőtől szombatig a tanterem,  
 vasárnap templom. Ez történt velem.  
 – És fejlődésem, átalakulásom,  
 mint formált szó, könyv, élmény és barát,  
 hogy változott meg jellemem, tudásom,  
 s hogy nőtt számomra a térből világ?  
 – Eh, mit, bolondság. Évek múltak-teltek,  
 apám és a professzorok neveltek,  
 hétfőtől szombatig a tanterem,  
 vasárnap templom. Ez történt velem.  
 Így tűnt el húsz év untan és síváron:  
 megírni mindezt meddő és nehéz…  
 átugrom őket és az ifjúságon  
 kezdem meg életem történetét.   – Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma,  
 San Marco, a Fórum, a Tevere:  
 az ember még Nápolyig lement volna,  
 ha nem lett volna olyan melege…  
 S aztán, mint illik, rendre végignéztem  
 a Baedeckerből minden csillagot:  
 rossz volt a koszt is és hogy hazaértem,  
 boldog voltam, hogy újra itt vagyok.  
 – S ha most magamtól számon kérem itt  
 fiatalságom tévedéseit?  
 A küzdelmes, nagy harci elveket,  
 a vágyakat, a régi terveket?  
 – De hol tévedtem? Mikor loptam, csaltam?  
 Nem fűtött eszme, bosszú és harag.  
 Dolgoztam és soha a hivatalban  
 nem késtem el harminchat év alatt.  
 És terveim? Szerény vagyont szereztem,  
 családom van, cégvezető vagyok.  
 De Istenem, mindezt nem is terveztem,  
 csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog…  
 Így tűnt el Róma, forrón és síváron,  
 a többi mind unalmas és kevés: –  
 átugrom őket s túl az ifjúságon  
 kezdem meg életem történetét.   – S akkor, hogy minden exáment letettem,  
 a bankba léptem… harminc éves lettem…  
 Dolgoztam estig, némán, szakadatlan,  
 aktákat néztem, tollat mártogattam:  
 a főnökeim lassan észrevettek  
 és megkedveltek és jobban fizettek:  
 a bank… az állás… majd a házasságom:  
 és semmi más. Ez volt az ifjúságom.  
 – Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden  
 és rajta túl már semmi, semmi sincsen?  
 Ha nem támadtak már nagy terveim:  
 nem voltak néha kis szerelmeim?  
 – Nem voltak. Csak kokottok és cselédek,  
 kiket bután dobott elém az élet,  
 én annyit szóltam csak, amennyit kellett,  
 és aztán ott hevertem testük mellett.  
 De végig dolgos, hosszú hatvan éven  
 csak egy szerelmem volt: a feleségem.  
 Ez minden. Elnyűtt lényeg, régi formák,  
 bank, állás… semmi, semmi az egész.  
 Átugrom rajtuk és a férfikornál  
 kezdem meg életem történetét.   – A férfikor? Jegyességem, szerelmem,  
 keresztelők, bankettek, nagy menük,  
 s a gyermekek, akiket felneveltem,  
 mert mit tehettem volna mást velük?  
 – És hogy hatottak reám a kortársak,  
 Darwin, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin  
 és eszmék közt, melyek nyakamra hágtak,  
 és forradalmak közt, mik vérben áztak,  
 hogy formálódtak át az elveim?  
 – Az ember a robottól elkopott,  
 pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy újra  
 újult erővel menjen a robot.  
 Az ember este hazajön és álmos,  
 aztán leül unottan és bután,  
 és átlapozza az üres újságot,  
 és nem szól. És elalszik azután.  
 Mindegy, hogy tél, vagy tavasz van-e kint,  
 a falakról az ősök képe bámul,  
 a lakásajtó, mint a kassza zárul,  
 és hol van Hitler? és hol van Lenin?  
 Aludtam, dolgoztam, s aludni tértem,  
 és aztán semmi, semmi sincs tovább:  
 nem történt semmi… és az öregségen  
 kell kezdenem életem sorát.   És Nulla Károly megborzadt és fázott,  
 sálját mégegyszer nyakára csavarta,  
 megállt, a földre bámult és az arca  
 lassan elsárgult, mint a régi vászon.    – Nyugdíjba mentem. Öreg voltam s fáradt  
 és kiolvastam a kölcsönkönyvtárat,  
 s a kávéházban ültem lenn vasárnap,  
 s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi  
 tervem, csak egy: pihenni és pihenni…  
 Nem gondolkoztam vénen és hiába,  
 a gyermekek szétmentek a világba,  
 s az unalmas élet harmóniája  
 úgy ült rajtam, mint por a zongorán,  
 Voltaire gipszmaszkja és öreg szobám,  
 az újság, a szivar, a barométer,  
 s így ment el nap a nappal, hét a héttel:  
 nyáron meleg volt és télen hideg,  
 és megvénültem, mint a többiek.  
 Hétfőtől szombatig a bankterem,  
 vasárnap templom. Ez történt velem.  
 És ez minden, mit hatvan éve tettem:  
 papírra vetni rossz lesz és nehéz,  
 sivár és szürke… és most merre kezdjem  
 az életem történetét?   Szeme könnyes lett, megcsuklott a térde,  
 s az őszi park reásötétedett,  
 és Nulla Károly elsápadva kérte  
 számon magától most az életet.  
 Most kérte számon Goethe rímeit,  
 a Tannhäuser nyitányát s a firenzei dómot,  
 Bramantet és Giorgione Vénuszát,  
 most kérte számon a sok szürke reggelt  
 s a frázisokba fulladt esteket,  
 a bankot, az aktákat és az embert,  
 ki mindezekben régen elveszett,  
 a sutba dobott vágyakat s ezernyi  
 álmát, amelyet meg sem álmodott,  
 a nőket, kiket elfelejtett megölelni,  
 a mánál is kopottabb holnapot,  
 és ősei kifakult társadalmát,  
 mely, vén rongy, rajta régen elkopott,  
 eszméit, melyek csépelték a szalmát,  
 s az életet, mely közben elfogyott…  
 S ekkor sárgán, mint kint a hideg rázott,  
 s lehajolt fejjel, mint kivert bakák,  
 hazament némán és megvacsorázott,  
 és hajnalig leste az éjszakát.   És reggel álmosan lement a boltba,  
 papírt hozott és asztalához ült,  
 és holt nejének képét félretolva  
 emlékei közt lassan elmerült,  
 hogy megírja élete történetét.  
 Szeméből apránként elszállt az álom,  
 száz ív papír hevert az asztalon,  
 csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,  
 mely börtönrácsot vert az ablakon.  
 S aztán, hogy délfelé bejött a lánya,  
 dermedten állt meg és felordított.  
 De Nulla Károly, karjait kitárva,  
 ott ült a széken és kifordított  
 merev szemével nézte holt nejét:  
 teste tespedten lógott a karfára,  
 és bőrét már a levegő barnára  
 festette, mint az alma belsejét.  
 Száz ív papír feküdt a holt előtt,  
 fenn büszkén állt a cím: „Az életem”.  
 Utána pont. S a szürke pont mögött  
 nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem.  
 Csak fehér ívek unott folytatása,  
 üres lapok néma ítélete:  
 ez volt a Nulla Károly élete.  

(Budapest, 1935)

Forrás: Magyarul Bábelben