Kategória: Versek,

  • Jobbágy Károly: Búcsúzó

    Búcsúzunk attól, aki minket
    éveken át a jóra intett,
    tanított – s védett, hogyha kellett;
    így cseperedtünk szíve mellett.

    Mennyi apró és nagy viharban
    vitt minket féltve, szinte karban;
    lelkünket mentve, fedve sokszor
    óvott jövendő záporoktól.

    Volt otthonunk és legtöbbünknek
    anyánk, apánk – ki kísért minket;
    de amit ők nem tudtak adni,
    azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.

    Apró gyermekként még remegve
    léptünk ebbe az épületbe,
    s most úgy megyünk el, hogy az élet
    titokból – tiszta törvénnyé lett.

    Bárhová nézünk, most már minden
    úgy villan vissza szemeinkben,
    ahogy hosszú pár éves múltunk
    alatt azt itten megtanultuk.

    Feledheti anyját a gyermek?
    – Álmában új életre kelnek,
    s öreg korban is fényben állnak
    gesztusai elmúlt szavának.

    Épp így mi is már mindenképpen
    magunkba zárva, rejtve, szépen
    visszük azokat, kik szeretnek,
    s emlékét derűs reggeleknek.

    S pajzsként emeljük, hogyha zordul
    kínoknak kardja ránk csikordul,
    mert az a pajzsunk, az a vértünk,
    mit itt tanultunk, s végigéltünk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Erdélyi József: Tavaszi ország

    Vadvizeket borzol a szél,
    kék a tükrük, mint az acél;
    selyemkendő a zöld mező,
    belé a Nap virágot sző.

    Künn legelész már a jószág,
    ilyenkor szép ez az ország:
    nem papoké, nem uraké,
    hanem a napsugaraké.

    Árok parton nyit a kökény, –
    sose búsulj, szegény legény:
    jut neked is egy szál pendely
    tele tüzes szerelemmel.

    Most virágzik fűzfa-nyárfa,
    most örüljön minden árva:
    ég az apja, föld az anyja,
    testvére a küzdő hangya.

    Sárga virág a zöld réten,
    kis pacsirta a kék égen;
    nem szánt, nem vet, csak énekel,
    nem kérdi, hogy kit érdekel…

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petőfi Sándor: A csámpás legény

    Pórul jártak a leányok,
    Eddig én jártam utánok,
    Most ők járnak én utánam:
    Látod, látod, csámpás lábam!

    A legénység szépe java
    Egytül-egyig elment tova,
    Mind elmene katonának,
    Én billegek, itt hagyának.

    Kata húgom, jut eszedbe?
    Kértelek: végy a szivedbe.
    Kinevettél akkor csúful,
    Ha nevettél, mostan búsulj.

    Aki eddig rám se’ nézett,
    Most én arra rá se’ nézek.
    Ha nézem őt, azért nézem,
    Hogy őkegyelmét lenézzem.

    Melyik a legszebbik leány?
    Azt veszem el, azt is talán,
    Az is ugy lesz feleségem,
    Hogyha megkér nagyon szépen.

    Jó ilyenkor a csámpás is,
    Ugy-e lyányok, mikor más nincs?
    Kapnak rajtam a leányok,
    Pedig csámpás lábbal járok!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: A kedves karjaiban

    Fölém hajolsz; a csókod szívemig
    Sajog s te vígan játszol e céltalan
    Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
    Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
    S a néked idegen gond keserű
    Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
    Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
    Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
    Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
    «Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
    Követsz mint tompa éhség; szívemet
    Szorítja bánatod és visszatérek.

    Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
    Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
    Parancsra ver szíved, véred mohó
    Játéka elcsitul, a tűzhelyen
    Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
    S a jeges csillag alatt kint ne érje
    A férfit a karácsony.»

    Elborulva
    Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
    Csillag igéz, az méri birtokom
    Határát s megyek, bár tudom, halálos
    Gonddal szednél fel, hogyha az úton
    Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
    Olyan vagy nékem s mint az üldözött
    Szarvas futok szép, híves patakodra.

    S elpihenek, a forrás és a hűs
    Árnyék párába fürdet, rámhajol
    A lomb s a földnek ősi, dús erői
    Vérembe átkeringenek. Ki vagy
    Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
    Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
    A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
    Szemem elé a régi, titkos éj
    S mért álmodom oly éber-nyugtalan
    Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
    Arcom estharmat fürdeti, de álmom
    Őrzi és vár az országjelző csillag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Takáts Gyula: Alkonyóra

    A kancsó csókjáról
    méláz a pohár szája,
    s a langyos láng fölé
    fut az edények lába.
    A zsíros arcokon
    ablak-szűrte alkonyok,
    s a bíborszín róluk
    a mély-tányérba csorog.

    A szomszéd kérnényből
    fáinkra folyik a füst.
    A hold pengéje még
    hüvelyébe bújt ezüst.
    A jámbor, jó tyúkok
    az akácágra ülnek.
    A csillag-sarkantyúk
    még messze hegedűlnek.

    Kinn a macska száján
    egy cserebogár ropog.
    A kék alkony keze
    az ajtó szárnyán kopog,
    s míg homálya lágyan
    langyos vacsorára nyit,
    sercenve gyújtják meg
    az olajosmécs belit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek…

    Ahogy a napok rövidülnek
    Úgy érzem mintha köd borulna rám,
    Ahogy az éjjelek lehűlnek
    Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

    Mit oly sokszor elhalasztottam
    Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
    Jóvá tenném mit mulasztottam,
    De nem lehet, mert Ő már messze jár.

    Ó mennyi mindent nem tettem meg!
    Még nem késő, te még megteheted
    Megőszülve is maradj gyermek
    Mondd meg neki mennyire szereted.

    Két keze érted dolgozott csak
    Mindennél jobban szeretett
    Az éjet is nappallá téve
    Óvott téged és vezetett
    Míg lehetett, míg lehetett.

    Most vár valahol megfáradtan
    Nem kér sokat csak keveset
    Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
    Egy vigasztaló kedveset
    Tán még lehet, tán még lehet.

    Amit akkor elfelejtettél
    Talán még jóvá teheted
    Hát menj, rohanj és simogasd meg
    A téged védő két kezet
    Amíg lehet, amíg lehet.

    A szíve érted dobogott csak
    Amíg belebetegedett
    De Ő titkolta nem mutatta
    Nem mondta el; hogy szenvedett
    Csak mosolygott és nevetett.

    S ha olykor nagyon elfáradtál
    Ő hozta vissza kedvedet
    Ő tanított beszélni téged
    Nyitogatta a szemedet.
    Mert szeretett, úgy szeretett.

    Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
    Az ember másként nem tehet
    És csókold meg amíg nem késő
    Azt az áldott édes szívet
    Ha még lehet, ha még lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Gyertyafényben

    Csendre vágyunk, melegségre,
    s csendben várunk az estére,
    hogy majd a négyes gyertyafényben
    élet születik a reményben.

    Arcunk sima, rezzenetlen,
    s mosoly repül az üzenetben,
    halkan suhanva szerte a tájon,
    hogy a szép még szebbé váljon.

    Szeretve lentről felemelnek,
    és csak szeretetből követelnek,
    mert örülnek, hogy szerethetnek,
    s hogy teret adnak a szeretetnek.

    Kedves kezünk egymásba olvad,
    szép a ma, s még szebb lesz a holnap,
    csodák mennek végbe az éjben:
    élet születik a reményben.

    Forrás: Lélektől lélekig