Búcsúzunk attól, aki minket
éveken át a jóra intett,
tanított – s védett, hogyha kellett;
így cseperedtünk szíve mellett.
Mennyi apró és nagy viharban
vitt minket féltve, szinte karban;
lelkünket mentve, fedve sokszor
óvott jövendő záporoktól.
Volt otthonunk és legtöbbünknek
anyánk, apánk – ki kísért minket;
de amit ők nem tudtak adni,
azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.
Apró gyermekként még remegve
léptünk ebbe az épületbe,
s most úgy megyünk el, hogy az élet
titokból – tiszta törvénnyé lett.
Bárhová nézünk, most már minden
úgy villan vissza szemeinkben,
ahogy hosszú pár éves múltunk
alatt azt itten megtanultuk.
Feledheti anyját a gyermek?
– Álmában új életre kelnek,
s öreg korban is fényben állnak
gesztusai elmúlt szavának.
Épp így mi is már mindenképpen
magunkba zárva, rejtve, szépen
visszük azokat, kik szeretnek,
s emlékét derűs reggeleknek.
S pajzsként emeljük, hogyha zordul
kínoknak kardja ránk csikordul,
mert az a pajzsunk, az a vértünk,
mit itt tanultunk, s végigéltünk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
