Az vagy, akinek hiszed magad,
Vagy az, kinek mások tartanak?
Hétnek hétféle.
S hét nyelven beszélsz-e?
Hét éned, hét alakod van tán,
Vagy hét pecsét van kiléted titkán?
Van-e hét életed,
Vagy egy léted hétágú csupán?
A sorsod most melyik ágon jár,
Még hány csalódás, újrakezdés vár?
Hány lesz a hétfejű sárkány,
S a hétpróbás gazember, ki utadba áll?
Hány bőrt nyúz le rólad egy élet,
Talán épp hetet?
És lesz-e hétszínű szivárvány,
Mely megbocsájtja létedet?
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon.”
„Adjon Isten”… feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.
Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés
Elvált, mint óceánon két hajó.
Először látott — utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.
A szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem,
Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta visszaköltöztem a házba,
mindenütt látlak, ülve, állva,
együtt terítjük meg az asztalt,
mely annyi estét felmagasztalt,
kedvenc tányérod ott van a helyén,
és ott a többi, jól megszokott edény,
a tál, amiből a leveskét adod,
mert így becézted, mint családtagot,
látlak, ahogy a barna karosszékben
cigarettára gyújtasz éppen,
kéjjel fújod a kedves mérget,
oldva kissé a feszültséget,
mely cikázó idegeid csapdában tartja,
de jólesik, nem hagyod abba,
a nevetésed még ott a falban,
s már visszamosolygok rád magamban,
cinkosod voltam és vagyok,
kicselezzük az anyagot,
ja, elfoglaltam a padot,
ahol verselned adatott,
a fűzfa alatt, kint a kertben,
ott írok, most, hogy írni mertem,
s bár él a fa, kopaszodott,
megőrizte az apa-szagot,
és együtt hallgatunk zenét,
halott társaid üzenetét,
az örök Wohltemperiertest,
nem élőben, de tudtuk, így lesz,
tehát a CD-be gravírozott klaviert,
ahogy kerülve minden manírt,
a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
játssza nagy, igaz protestáns hittel,
s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
amin már túl vagy, a Passiókat,
és nem emel fel semmi se
úgy, mint a h-moll mise,
csak mondom, ez szólt a temetéseden,
érted szólt, bár nem hallottad te sem,
de arra intettél, hogy legyek józan,
s most a megszokott, hanyag pózban
csücsörítesz, jól van ez, jól van.
Forrás: Szeretem a verseket
Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess – óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.
Tenyeredből a tenyeredbe –
alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zártan, így vigyázz,
így félj, ítélj, emberré rendezz:
széthulltam volna védtelen.
Maradj meg, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.
Forrás: internetes versgyűjtemények
Egyedül te vagy állandó, igaz.
A mindegyek közt legvégső vigasz.
Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
Te általam vagy: így lettél halandó.
Ismersz engem, jobban, mint én magam:
kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
Te vagy a vágy, mely illó és örök.
Te megváltasz, miként megvált a rög.
Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.
Forrás: internetes versgyűjtemények
Erdő szélén estvéledtem,
Porlepetten, gondlepetten.
Ordas nagy út sír megettem.
Kenyerem javát megettem.
Kenyér javát, ember rosszát,
Bor mézét és zavarossát,
Soknál több volt, úgy rámhozták
Nevezetlen égi posták.
Isten sípja rítt a számon.
Kinek kell a tudományom?
Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
Mondjam-e, hogy szánom-bánom?
Én aludni telepedtem,
Subám fejem alá tettem.
Édes Gazdám, ott felettem,
Majd elleszünk immár ketten.
Összeteszem két kezemet,
Angyalaid hadd jöjjenek.
Hadd fogják be két szememet:
Csak Teveled töltözzenek.
Reggelt úgyis ha megérnek,
Csak-csak visszanézegélnek,
Kezdődik a régi ének,
Szíveknek-e vagy a szélnek?
Amíg győzöm, addig éljek.
Forrás: Lélektől lélekig
Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
mennyire hiányzol,
bár én mindig csendben vagyok,
csupán nem-léted lángol,
olykor csak álmaim suttogom magamnak,
annyira zuhog a szó, – …
de déltájban már bennem
karcsú melankólia barangol;
az őszi langyos esték már elmaradoznak,
köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
Várlak.
A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
– sokszor megállít e megejtő messzeség,
tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
de te is tudod, ugye,
hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
…míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
(de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
…saját álmaimban eltévedt csavargó.
Hiányzol.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.
Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem!
De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.
Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.
Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.
Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol…
Forrás: Lélektől lélekig
