Tüzes színekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.
Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra –
Most száll az alkony hónaposszobámra.
Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.
S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg…
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!
Forrás: …Lélektől lélekig
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba
dől a hegyekről szüreti nóta.
Lányos, kegyetlen, hajszálírásos
levelet várok három nap óta.
Roppan a szekrény százéves válla,
búgó románcot locsog a kályha.
Lázbeteg varjak serege károg…
Három nap óta levelet várok.
Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!
Lót-fut a szél, már rossz az idő.
Potom öt percet lányos idődből
vágj a szívembe! Üsse a kő!
Zokog az utca, az eresz könnyez.
A falak sírnak, ajtóm beteg.
Lázas az ódon-divatú pamlag
s vendéget várnak a képkeretek.
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba,
Mea, írásod én idevárom!
Fesse az arcom halottfehérre
s nyúljak el némán a rozzant vaságyon…
Lássa a szekrény százéves válla,
nézze a búgó, rőtszemű kályha;
ezek az összeboronált párok
vajj mire várnak?… Vajj mire várok?…
Forrás: …Lélektől lélekig
A sziget, melynek nincs vége:
kagylószemétre tüzel a nap.
Gyökerek közt szerelmesek feküsznek,
befesti combjukat a tajték,
bőrükbe rakja homokját a nappali szél,
az éjszakai szél.
Minden kő a te csontod.
Madarak árnyék-ősze,
csillagok robogása, fehér szétszakadása
a part fölött.
Álmodból kitör egy fa:
a fában gyereksírás.
Vörös sziklák körül
hullámok mészárszéke.
Vadmálna denevér-leveleivel küszködik
az erdő;
hosszú tisztáson menekül az út
tél óta, nyár óta, tavasz óta.
Forrás: …Lélektől lélekig
Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugarsokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg sem moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót dünnyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.
Forrás: …Lélektől lélekig
Ma hópelyhek sűrű záporában
jeges szél tépázta rövid hajam…
sormintát rajzolt hóba a lábam,
s hóangyalt formáztam játékosan.
Egyszer csak megszakadt a zápor.
Hajamba csintalan szél kapott,
ízelítőt hozva a tavasz illatából,
s rügyekről, virágokról suttogott.
A huncut szellő nyakamba bújt,
csiklandósan arcomba nevetett,
vígan dudorászva a fülembe fújt,
majd gyorsan futásnak eredt.
Helyét a zord tél át még nem adja,
de a tavasz elküldte hírnökét,
hirdesse: jön még derű a fagyra,
s hozza rügybontó tavasz üdvözletét.
Kopár, fagyott ujjú fáink alá
belopódzott az édes szerelem…
hiába minden – ajkam mondaná –,
de pajkosan itt incselkedik velem.
Hiába dermeszt jeges fuvallat…
hiába táncol újból hó körül:
enyém marad e röpke pillanat,
s szívem tavaszt vár, és újra örül.
Forrás: …Lélektől lélekig
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrűl,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
Forrás: Lélektől lélekig…
1
Mikor ébredtél: én hajnalod voltam.
Mikor aludtál: lettem éjszakád.
Dongód lennék enyves szegfű-csokorban,
szakadt szárnyam fájdalmát hallanád.
2
Csillámló ezüst éjek habja ringat
hozzád, halotthoz mindig közelebb;
de végső fagy kioltja lázainkat,
a jégmezőn elcsúszom, mint az eb.
3
Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk,
te már nem léssz és én már nem én.
Forrás: …Szeretem a verseket
Erő s erény a szerelem varázsa,
uralkodik s lobogva ég az égben,
csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
énbennem is már ő az úr egészen,
azt írom, amit istensége hirdet,
mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.
A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
remény, féltés, félelem jár nyomában,
de mindig őriz embersége minket.
Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.
Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
táplálni szívünket percig se fárad,
de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
őrizni így segít a szeretett lényt,
tisztes hevével ősi lobogásnak.
Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
s nem kezdi ki természetét e rabság,
amelyben értékét kettőzve ad fényt.
Nem az, minek mások festik, mutatják,
nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,
hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
kinek erény és kedvesség a leple
a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
magasztosság nincs a földön – de fent se
a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
a gyönge nőnek tőle nő a mersze.
A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
előkelőbb lesz és javára lészen
a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
Nem vár jutalmat és elismerést sem,
csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
igényel s kelt a szeretők szívében.
Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
kedves beszéd s a szív őszintesége
egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
amely kezessé tesz e tűzben égve,
Ámor édesre vált keserűséget,
s nemesebb lesz nyilának röppenése.
Zavart és gyarló rímeim nem érnek
fel hozzá, ő uralkodik felettem,
gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
hogy a szerelmet holtig énekeljem.
Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.
Minden elmúlik egyszer.
Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
némán konganak súlyos harangok.
Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
Elmossa talpunk nyomát az eső,
nem találja helyét a sírva kereső.
Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
akik elfáradtak, mind hazamennek.
Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
elfogy palettánkról mind a színes festék.
Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.
Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.
izzó bolygók között bolyongva
találtam rád
vénusz puha szirmaira
szólított szíved
száguldva széthulló
univerzumokon át
csillagok lótuszkelyheiben
megmártóztam veled
s most érzem benned a pillanatot
semmiből éledő minden vagyok
a lélegzeted, a szárnyaid
szemedben őrjöngő vágyaid
gerincedbe olvadó fény-folyó
én vagyok benned a rossz és a jó
tükrödre borult angyalporod
testedet éltető otthonod
Napod vagyok, s minden perced
halkan bizsergő szerelmed
párnádra lágyan csorduló álmod
a szolgád vagyok, s a királyod
atomjaid forró rezdülése
emésztő kínjaid enyhülése
szobád falára ömlött öröklét
a balsorsod vagyok, s a szerencséd
fény, mi nélküled nem ragyog…
lelkedből nyíló virág vagyok
Forrás: Lélektől lélekig
