Kategória: Versek,

  • Soós Zoltán: Huligánok pusztulása

    Rekviem

    Talán Gino vagy Rigoletto
    mesélte el, hogy nem olyan régen
    megvadultak a huligánok
    Róma egyik kerületében.

    És szaporodván, mint a nyulak:
    – bűnük közerkölcsi volt főleg –
    leteperték – ha arra jártak –
    brutálisan a szende nőket.

    A közvélemény felsikoltott:
    oda a becsület, a lányság;
    és módfelett tanácstalan volt
    a római főkapitányság.

    Kihirdették: e vad környéket
    a turista – míg jó a dolga –
    elkerülje, mert szüzességét
    a Hivatal nem szavatolja.

    Hírlett még, hogy eme intelmet
    külföldi lapok is közölték;
    és ettől kezdve rémült férfi-
    sikolyoktól zengett a környék:

    luxuskocsin s busz-karavánnal
    jöttek a sóvár öreglányok –
    és kilenc szörnyű éj után mind
    kipusztultak a huligánok.

  • Ady Endre: Halottak napján

    Halottja van mindannyiunknak,
    Hisz’ percről-percre temetünk,
    Vesztett remény mindenik percünk
    És gyászmenet az életünk.

    Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
    Temetkező szolgák vagyunk!
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

    Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
    Undorít meg e sárgolyón…
    Hulló levelet hányszor feledtet
    A megváltó, a gyilkos ón!…

    Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
    Hogy vigasztaljuk önmagunk –
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma ünnep van, ma sírhatunk!

    1. november 1.
  • Tompa Mihály: Karácsonykor

    Hullámzó érzemény között
    jövén az Úrnak templomából:
    lelkemben még sok visszhangzik
    a halott igének szavából.

    Úgy tetszik, mintha hallanám:
    mikép zendül a pásztor-ének,
    szív és ajk hű összhangzatában
    az istenember nagy nevének.

    A megváltó ma született…!
    Betölt az évek teljessége…
    Dicsőség Istennek mennyégben!
    Az emberekhez égi béke!

    De szívem rögtön elszorul
    miatta sajgó fájdalomnak,
    midőn tovább zendül az ének:
    legyen szabadság a raboknak!

    Az árva népre gondolok…
    S jövén az Úrnak templomából:
    lelkembe kínnal ez nyomul be
    a halott igének szavából.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás

    Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
    választottját úgy hívák, hogy Janka;
    nem volt ugyan valami szép lányka,
    de birtoka volt igen sok bankó.

    Mondta Jankó, hogy a szíve mint ég!
    Akár csak egy feneketlen katlan,
    melyben Janka nagysám szakadatlan
    tüzesíthet vasalókat mindég.

    A mint mondja, hogy a keble lángol:
    egyszer csak kigyullad a kabátja,
    érzi szagát, a füstjét is látja:
    kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.

    Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
    azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
    a szerelmi vallomás hevében,
    amíg egyszer lángra lobbant szépen,
    s Jankó úrfi majd ott égett tőle.

    Forrás: magyar-versek.hu

    J

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Madách Imre: Szélhárfa

    Szélhárfa a költő keble, ha
    némán, magába zárva áll,
    sok szép daleszme szunnyadozva,
    mint a virág bimbója vár.

    S ha illatos szél lenge csókja
    hoz rája rózsalevelet,
    megcsendül ím a hárfa hangja
    és zeng édes lágy éneket.

    Ha jő az ősz fagyos szelével
    és sárga lombot hord legott,
    gyászos rokonság érzetében
    a hárfa húr is felzokog.

    De hogyha Istennek haragja
    viharzik a szent hon felett,
    mi hárfa volt, most vész harangja,
    és felsikolt és megreped.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Szerelem

    Elloptam egy arcot valahonnan.
    Honnan?… Honnan?…
    Én már azt nem tudom.
    Elindultam vele valamerre.
    Merre?… Merre?…
    Előre az úton.

    Elviszem a szívembe valameddig.
    Meddig?… Meddig?…
    Amíg kisüt a hold.
    S az égi fénybe megcsudálom:
    Álom!… Álom!…
    Mint minden, amim volt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Liebe Attila: Én még merek nevetni

    Én még merek nevetni.
    Célokat keresni,
    szeretni,
    hinni,
    s boldognak lenni.

    Még ha a célt el is dugják előlem,
    s kinevetnek keményen,
    bolondnak nézve,
    aki nem illik be a képbe,
    mert a tükör mást mutat,
    más utakat,
    más érvényesülést,
    más emberré lényegülést,
    akkor sem tudok mást tenni,
    csak nevetni:
    rajtuk nevetni.

    Mert én még tudok nevetni.
    Amikor megaláznak,
    amikor gyalázat
    kiséri lépteim,
    amikor kérdéseim
    porba hullnak,
    s a múltnak
    csak büntető az ereje,
    mert vele vagy nélküle
    nincs semmi értelme
    a másként gondolkodásnak,
    a világot megváltásnak,
    én még akkor is tudok nevetni.

    Merek nevetni
    az ostoba gőgön,
    azon, aki hőzöng,
    hogy ő a legjobb magyar,
    aki csak jót akar,
    aki mindent megtesz értünk,
    változtat azon, ahogy élünk,
    aki majd segít,
    s elindít
    egy szebb jövő felé,
    az ígéret földje felé.

    Én még merek nevetni.
    Az átkon,
    a sorvadó leveleken a fákon,
    a mindent elsöprő győzelmeken,
    melyek nyomán fű sem terem,
    csak kiégett puszta táj,
    ami fáj,
    ahogy seb sohasem fájhatott,
    ahogy a létünk értelme
    úgy lép életünk helyébe,
    mintha ő szabná meg amit akarunk,
    s amit rongyos hadunk
    majd kiharcol,
    azért is megsarcol
    az önmagát kinevező hatalom,
    s ha tudom vagy nem tudom,
    hogy jogosan teszi-e,
    a hatalom érdeke,
    hogy ne is tudjam,
    miért van úgy, ahogy van.

    Én még akkor is tudok nevetni,
    ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
    Én szeretek ahogy érzem,
    s ahogy féltem,
    hogy ha egyszer szeretek,
    mások használják fel érzéseimet
    olyan szeretetre,
    olyan életre,
    s olyan magyarázatra,
    ami nem nyit kaput a világra,
    csak bezár önmagam keserves világába.

    Én még tudok nevetni.
    Önmagammal együtt lenni,
    megbeszélni,
    s eldönteni
    hogy nekem mi a jó,
    s hogy nektek mi a jó.
    S ahogy hull a hó,
    mint gyermeknek a játék,
    ami hideg, de mégis ajándék,
    úgy szeretnék egy jobb világot,
    ahol lehet, hogy fázok,
    de tudom, hogy szabad vagyok,
    s értelmet szülnek majd a mondatok.

    Én még merek nevetni.
    Őket kinevetni!

    Őket:
    a rajtunk nevetőket,
    a minket semmibe vevőket,
    akiknek egyetlen érdeke
    álmaink megfertőzése,
    nevetésünk elkendőzése,
    életünk korlátok közé szorítása,
    bánataink megmagyarázása.

    Én még merek nevetni.
    Itt lenni, itt élni,
    s nem elmenekülni
    ebből a fájdalmas országból,
    a korcsok teremtette világból,
    ahol nincs becsülete a becsületnek,
    nincs értéke az értéknek,
    ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
    s nem kíséri útját szép öröm,
    mert csak egy adat a sok közül,
    akinek senki sem örül.

    Én még tudok nevetni.
    Akkor is csak nevetni.
    Nevetni, nevetni és nevetni.
    Ezen az ostoba világon kacagni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu