https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Balassi Bálint: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak,

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    Az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentűl mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
    könnyebbségemet várnám,
    Ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

    Áprily Lajos fordítása

    Eltávoznak az anyák rendre mind,
    eltávoznak tőlünk halkan,
    lábujjhegyen,
    mi pedig alszunk,
    jóllakottan, gondtalan,
    mikor nekik a szörnyű óra int.

    És az anyák nem hirtelenül mennek el –
    csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
    Különösen távoznak, s lassú lábbal,
    idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

    Van úgy: idegünk értük megremeg,
    zajos születésnapot rendezünk,
    de ezekkel már későn érkezünk,
    ez őket
    s lelküket sem menti meg.

    S ők mennek mind egymásután
    és egyre távolabb.
    Nyúlnánk utánuk,
    ha felrezzenünk,
    de két kezünk csupán a levegőbe kap –
    üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!

    Elkéstünk, el.
    A szörnyű óra int.
    Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
    s nézzük: csendes és szigorú sorokban
    hogy távoznak az anyák rendre mind.

  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír

  • ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

    (Leuveni kódex, kb. 1300 körül)

    Betűhű szöveg (eredeti)Kiejtés szerinti olvasat (Pais Dezső)Mai magyar fordítás / értelmezés
    Volek syrolm thudothlon
    syrolmol sepedyk,
    buol ozuk epedek.    		Volék sirolm tudotlon.
    Sirolmol sepedik,
    buol oszuk, epedek.    		Nem tudtam, mi a siralom.
    Most siralommal zokogok,
    bútól aszom, epedek.
    Walasth vylagumtul,
    sydou fyodumtul,
    ezes urumemtuul.    		Választ világumtúl,
    zsidou fiodumtúl,
    ézes ürümemtűl.    		Zsidók világosságomtól,
    megfosztanak én fiamtól,
    az én édes örömemtől.
    O en eses urodum,
    eggen yg fyodum,
    syrou aniath thekunched,
    buabeleul kyniuhhad.    		Ó én ézes urodum,
    eggyen-így fiodum,
    síró anyát teküncsed,
    buabeleül kinyuhhad!    		Ó, én édes Uram,
    egyetlenegy fiam,
    síró anyát tekintsed,
    bújából őt kivonjad!
    Scemem kunuel arad,
    en iunhum buol farad,
    the werud hullothya,
    en iunhum olelothya.    		Szemem künyüel árad,
    junhum buol fárad,
    Te vérüd hullottya,
    én junhum olélottya.    		Szemem könnytől árad,
    szívem bútól fárad,
    Te véred hullása,
    szívem alélása.
    Vylag uilaga,
    viragnac uiraga,
    keseruen kynzathul,
    uos scegegkel werethul.    		Világ világa,
    virágnak virága,
    keserüen kinzatul,
    vas szegekkel veretül!    		Világnak világa,
    virágnak virága,
    keservesen kínzanak,
    vas szegekkel átvernek!
    Vh nequem en fyon,
    ezes mezuul,
    Scegenul scepsegud,
    wirud hioll wyzeul.    		Uh nekem, én fiom,
    ézes mézüül,
    szégyenül szépségüd,
    vírüd hioll vizeül.    		Jaj nekem, én fiam!
    Édes vagy, mint a méz,
    de szépséged meggyalázzák,
    véred hull, mint a víz.
    Syrolmom fuhazatum,
    therthetyk kyul,
    en iumhumnok bel bua,
    qui sumha nym kyul hyul.    		Sirolmom, fuhászatum
    tertetik kiül,
    én junhumnok bel bua,
    ki sumha nim hiül.    		Siralmam, fohászkodásom
    belőlem kifakad,
    szívemnek belső búja,
    soha meg nem enyhül.
    Wegh halal engumet,
    eggedum illen,
    maraggun urodum,
    kyth wylag felleyn.    		Végy halál engümet,
    eggyedűm íllyen,
    maraggyun urodum,
    kit világ féllyen!    		Végy magadhoz engem, halál,
    egyetlenem éljen!
    Maradjon meg az én Uram,
    a világ tőle féljen!
    O ygoz symeonnok,
    bezzeg scouuo ere,
    en erzem ez buthuruth,
    kyt niha egyre.    		Ó, igoz Simeonnok,
    bezzeg szovo ére,
    én érzem ez bútürüt,
    kit níha egíre.    		Ó, az igaz Simeonnak
    bizony érvényes volt a szava,
    érzem e bú tőrét,
    amit egykor jövendölt.
    Tuled ualmun,
    de num ualallal,
    hul yg kynzassal,
    Fyom halallal.    		Tüüled válnum,
    de nüm valállal,
    hul igy kinzassál,
    fiom, halállal!    		Tetőled válnom kell,
    de nem ily szörnyű valósággal,
    mikor így kínoznak,
    én fiam, halálosan!
    Sydou myth thez turuentelen,
    fyom merth hol byuntelen,
    fugwa huztuzwa,
    wklelue kethwe ulud.    		Zsidou, mit téssz türvéntelen,
    Fiom mert hol biüntelen.
    Fugvá, husztuzvá,
    üklelvé, ketvé ülüd!    		Zsidó, mit téssz törvénytelenül?
    Fiam miért hal bűntelenül?
    Megfogván, rángatván,
    öklözvén, kötözvén megölöd!
    Keguggethuk fyomnok,
    ne leg kegulm mogomnok,
    owog halal kynaal,
    anyath ezes fyaal,
    egembelu ullyetuk.    		Kegyüggyetük fiomnok,
    ne légy kegyülm mogomnok!
    Ovogy halál kináal
    anyát ézes fiáal
    egyembelű üllyétük!    		Kegyelmezzetek fiamnak,
    nem kell kegyelem magamnak!
    Avagy halál kínjával
    anyát édes fiával
    vele együtt öljétek!

    💬 Megjegyzés:

    balról látszik a középkori írás, középen hallhatóvá válik a nyelv, jobbról pedig érthető a tartalom.
    A betűhű és a kiejtés szerinti szöveg Pais Dezső olvasata alapján készült; a mai magyar értelmezés Mészöly Gedeon és modern irodalmi átírások szintézise.

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Balassi Bálint: Adj már csendességet

    Adj már csendességet, lelki békességet,
    mennybéli Úr!
    Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
    kit sok kín fúr!

    Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
    mentségére,
    Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
    vesztségére!

    Nem kicsiny munkával, fiad halálával
    váltottál meg,
    Kinek érdeméért most is szükségemet
    teljesíts meg!

    Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
    feljebb való,
    Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
    s romlást valló.

    Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
    ereszthet-e?
    Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
    ébreszthet-e?

    Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
    igéd szerint,
    Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
    hitem szerint,

    Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
    áldott zárját,
    Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
    letört szárnyát;

    Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
    vétek nélkül,
    Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
    bú s kín nélkül!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

    Ez a tél még megváltatlan,
    nincs rá mentség: fehér paplan,
    se hó, se hold nem világol –
    amíg fölragyog a jászol
    hordjuk szívünk szakadatlan,
    kormos arcot száz darabban,
    nincs ajándék, semmi tömjén –
    rí Boldizsár, Menyhért meg én.

    Az indul el akaratlan
    kinek angyala jelen van,
    hótalan a hegyek inge –
    el kell érnünk Betlehembe!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

    – … mindig és mindig:
    bűnökben édesült, iramult napok
    habjaiban fuldokló emberek,
    egy szalmaszállal, tudjátok-e?
    talán a menthetetlent mentitek.

    – … kívül és belül:
    poklosan örvényült, háborult világ,
    de a remény sohasem meghaló,
    ha minden utolsó szalmaszál
    ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

    Forrás: Magyar Kurír