A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.
Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!
Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.
A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
„Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Forrás: Magyar Kurír
Ha egész éltedben ezt akartad
s végül megteheted
szorítsd magadhoz
kertedet
számold meg fűszálait
leveleit
beszélgess a vendégfűz-gallyal
amíg kirügyezik
etesd, itasd fáradhatatlan
a kertedet
egész addig, ameddig
megteheted
Forrás: Magyar Kurír
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
Forrás: Magyar Kurír
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi temetőben.
Forrás: Magyar Kurír
Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.
Forrás: Szívzuhogás
éhed? szomjad? falatod? kortyod?
volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
volt kezed, mivel felemelnéd
pohár vized ajkadhoz vennéd!
nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
kifosztva fekszel minden nélkül.
kezem? kezed? kezembe venni?
nyílt tenyeremben ott a semmi —
arcom feléd? semmihez hajtom!
néma semmihez ér az arcom!
Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!
Forrás: Szívzuhogás
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
aki a jó és rossz fölé emelted életem,
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Forrás: Szívzuhogás
Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Forrás: Szívzuhogás
Hogy nem látlak többé, jól van így,
nem fátyolozza a távolságot közeled,
messze van minden és hideg.
Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.
Hogy nem látlak többé, jól van így.
Forrás: Szívzuhogás
