Kategória: Versek,

  • Luminița Mihai Cioabă: A cigánylány átka (Kányádi Sándor fordítása)

    Hogyha elfelejtesz engem
    Tanyát benned ördög verjen
    Ha én neked már nem kellek
    Azt kívánom hogy gebedj meg
    Ha a szívedből kivetnél
    Pópa álljon a fejednél
    Ha a szemed vetnéd másra
    Üljön tort az apád háza
    Ha a szívemet eldobnád
    Hóttodba csókoljon anyád
    Kárhozz örök kopaszságra
    Ne maradjon fog a szádba
    Légy hídvégen guggoló
    Kunyeráló kolduló
    De ha holmi kurvaféle
    Jönne ki hozzád estére
    Poklok pokla égessen meg
    Ha neked már nem én kellek
    Este mikor vennéd kézbe
    Gitárodat a tűz égje
    Szemedre boruljon hályog
    Kapj fekete sárgaságot
    Verjen kórság a tüdődből
    Görnyedezve vért köhögj föl
    Hogyha mással fekszel össze
    Ránduljon a tested görcsbe
    Szökjön ki a szíved is
    Ne tudd az út merre visz
    Száradjon le kezed lábad
    Ne horgadjon föl a vágyad
    Még a halál is űzzön el
    Két lej-érő tömjénfüsttel
    Emberből légy nem-ember
    Élve temessenek el
    Csak én hozhassam meg álmod
    S én űzhessem el az átkot
    De ha hozzám jössz ki este
    S ölelhetlek eszem-vesztve
    Míg ló nyerít s valahol
    Mély hangú furulya szól
    Tépd le rólam hímezett
    Királynői ingemet
    És csókolj hogy csókod fájjon
    Lohaszd le a forróságom
    És én akkor majd meglátod
    Elűzöm rólad az átkot
    Messze futó vizek hátán
    Gyorsan szálló szelek szárnyán
    Kergetem majd messzire
    El a világ végire

    Forrás: ujkafe.website


    Luminița Mihai Cioabă: Cigányátok (Balogh József fordítása)

    Ha emlékem már nem őrzöd,
    Bújjon beléd ötven ördög.
    Ha szerelmem kútba veted,
    Halál hozza haza tested.
    S ha már többé nem szeretnél,
    Pap gajdoljon gaz fejednél.
    Mikor szemed más nőt éltet,
    Apád mondjon misét érted.
    Forró csókom ha elhagyod,
    mosson anyád, hideg halott.
    Lombként hulljon huncut hajad,
    zsebben hordjad fénylő fogad,
    S verjen zápor, hídfőre juss,
    szégyentelen kába koldus.
    Vár holdfényben ölem, ringó
    s nem ereszt egy redves ringyó
    Pokol tüzén talpad égjen,
    szerettelek nyárban télben.
    Ha úgy hozza el az este
    S gitár csúszik a kezedbe,
    Csalfa szemed hályog húzza,
    Sárgulj mint a törökbúza.
    Mikor köhögsz, véred okádd,
    tépett tüdőd kérje kutyád
    Ha más nővel bújnál ágyba,
    Vásáron vagy buja bálba’,
    Szíved szúrja ki a kebled,
    S utad haza meg ne leljed.
    Hulljon porba kezed, lábad,
    Szerelemhez ne lelj ágyat,
    Kaszás jöjjön érted tüstént,
    Drága pénzen szerezz tömjént.
    Emberséged sutba vágod,
    Égen-földön ne láss álmot;
    Élőt fedjen a sírhantod,
    Csak én tudjam gyógyitalod.
    De mind várlak drága beste,
    Teliholddal jönnél este,
    Ölelnélek eszem vesztve,
    Halljam hogy nyerít a lovad,
    Furulyádból mily dal fakad
    S két kezemtől ingem szakad,
    Csókolgatod számat, mellem,
    Eloltod a tűzvészt bennem;
    Akkor én percet se várok
    S elszáll tőled nehéz átok.
    Elfut messze mint a patak,
    Hol pihennek, dicső hadak,
    Sivatagba, föld mélyébe,
    ösvényt örlő szélverésbe…
    De ha betoppannál mostan…
    Ahogy látlak, étlen-szomjan:
    Délcegen és új gúnyában
    A szebeni éjszakában.
    Szemedtől lángol a tapló…
    Hozna már el ez a kagyló!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső – Induló a költőkhöz

    Ez itt az élet, hámor és kohó –
    világ költői, ide jöjjetek,
    testvéri szemmel, örökös merészek,
    nézzétek itt az ősi lényeget.
    Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén,
    ott ugrik a véletlen, mint a nyúl,
    és kavarognak a színek veszetten,
    mint álmainkba, határtalanul.
    Rémítve jönnek szörnyű figurák,
    a feketék, a dörgő pirosak.
    Ez itt az élet karneváli tánca,
    borzongató és édes iszonyat,
    költőszívünk sok kendőzött alakja,
    a képzeletünk lángoló salakja
    olvadva, sisteregve, feketén.
    Ó élet, élet, roppant költemény,
    most láthatunk mezítlenül, ragyogva – –

    Mi kéj.
    Mi őrjítő, mi szédítő – –
    Mi mély.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Kosztolányi Dezső összes versei

  • Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem

    Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
    Fonalait kelő nap aranyozta.
    Kisebb körök, nagyobb körök,
    Csodálatos körök…
    Körök közepén ült a pók maga.
    Mestere volt, királya volt,
    Istene volt a maga világának.
    S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
    Hozzá képest a tölgylevél hullása:
    Mintha tömör bronzlapok hullanának.

    És jöttem én:
    Az űrbe lökött kóbor üstökös
    Az őszi erdőn által.
    Szegény mester, szegény kicsi király,
    Ma találkozott velem: a halállal.
    Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
    Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
    Ámde színektől mámoros szemem
    Az egész fényes erdőre tapadt.
    Széttéptem a lenge kis palotát
    Egy pillanat alatt.

    Én nem éreztem mást, mint arcomon
    Leheletkönnyű kellemetlenséget,
    A mikrokozmosz
    Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Őrizz meg…

    Borongós árnyékkal szívemben
    járom a kertet őszi csendben…
    Búcsút veszek lombtól, virágtól…
    maroknyi léttől… csalfa nyártól…
    Tőled még nem.
    Kérj, hogy maradjak…!
    Aki voltam… s aki vagyok ma,
    őrizd meg annak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Beteg kutya

    Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
    És vánszorog a ragyogó napon.

    Szeméből csöndes panasz sír feléd,
    Keresi részvéted tekintetét.

    Tebenned bízik, úrban a hívő,
    És kínjait eléd teríti ő.

    A mindenség poklában didereg,
    Oly nyomorult, akár az emberek.

    A megváltó halált nem ismeri,
    Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

    Csak nyöszörög, sírása könnytelen
    S az égre szűköl árván, csöndesen.

    Testvéred ő is és osztályosod,
    A nap alatt egy a ti sorsotok,

    Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
    Ártatlan ő, szegény és védtelen.

    Mégis embernek ember gyilkosa
    És a kutyától nem tanul soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Veres Péter: Én nem mehetek el innen

    Én nem mehetek el innen soha-sehova,
    nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
    millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
    ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre.
    Nekem csak térkép a nagyvilág,
    talán soha se látom Párist, Rómát,
    sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
    barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld
    és zöld folt marad a szibériai steppe.

    Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
    „adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot”.
    Én megtaláltam azt a pontot, legalábbis önmagam számára.
    Ez a föld az, amelyen élünk:
    a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
    és zöldellő dombok földje – Magyarország,
    s a tízmillió magyar, aki benne él.

    Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint a másoké,
    nem tudom, nem is érdekel;
    hogy jobb-e a földje, gazdagabb-e belseje,
    nem tudom, nem is keresem;
    hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
    beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
    mindegy ma már – egyek vagyunk vele.

    Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
    a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
    a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.
    Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
    arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
    szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
    gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
    nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
    ide kell hoznunk a nagyvilágot,
    ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Teller Ede: Minden este várlak

    Minden este várlak.
    Nem kell hogy siessél.
    Tudom, hogy lassan jössz.
    Hisz régóta várlak.
    Mindenkihez eljössz.
    De nem várt még senki
    Ennyi reménységgel
    Ennyi nyugalommal
    És ha fájt az élet.
    Tudom, hogy majd egyszer
    Jóságos kezeddel
    Minden bajt elsimítsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: Arcod égtájai

    Te vagy nekem a messzenyíló reggel
    s a Duna szürke szemed folytatása
    szíved fölé feszül a hidak rácsa
    s a trópusi ég arany lemezekkel.

    Egy mozdulatod: házsorok a Napban
    s két fényszalag – kinyúló karjaid
    derekad körül arany utca csobban
    talpad alatt millió fény – kavics.

    A könyvtártermek hűvös csendje vagy
    éveim szótlanul lapozgatod
    kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
    elfutó soraimnak rendje vagy.

    A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
    S már mennyi éve, lombom s górcsövem
    Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
    romjaim fölött világoskék zászló.

    A távolléted, az is csak Te vagy
    a távozásod, az is közelít
    ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
    vádolva ég – hálómban fennakadsz.

    S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
    és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
    mert belül vagyok, s ha menekülsz,
    újból Te futsz utánam, én mögötted állok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Ha mosolyt hozok…

    Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
    így maradjak meg neked.
    Ha csillogóra váltom a szemedet,
    így maradjak meg neked.
    Ha kezed kezemben megremeg,
    így maradjak meg neked.
    Ha én melletted állok félve meg,
    így maradjak meg neked.
    Ha szeretnék együtt félni veled,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok én neked a szeretet,
    így maradjak meg neked.
    Ha velem a szép még szebbé lehet,
    így maradjak meg neked.
    Ha te szépnek látod a lelkemet,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok az, aki más nem lehet,
    így maradjak meg neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jókai Mór: A nagyszájú hazafiak.

    Hagymát dörzsölsz a szemedhez
    Ugy siratod a népet,
    Vaczkort harapsz, hogy savanyu
    Legyen tőle a képed.
    Nagyot iszol, “csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, –
    Akkor aztán “jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”

    “Nagy az adó!” hát ugyan te
    Mit fizetsz Demosthenes?
    Soha egy árva batkát sem
    Még eddig! No most nevess!
    Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
    S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor parasaszt.

    “Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
    Melyik az az ezred?
    Az Untauglik ezred! Te csak
    A kuczkód védelmezed.
    S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
    Hadd menjen a mészárszékre maga a jámbor paraszt.

    “Kezdjük ujra!” Nem félted te
    A hazádat a tűztől,
    Csak pofád ragyogjon tőle,
    Közé dobod az üszköt.

    • De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
      S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

    (1878)

    Forrás: Lélektől lélekig