A gyöngéd lelkű asszonyt,
Csak azt tudom szeretni!
A tiszta lelkű asszonyt,
A hűségére büszkét,
Akit pirúlni késztet
A szép, nemes szemérem,
Bár nem tapasztalatlan:
Csak azt tudom szeretni!
Csak azt tudom szeretni,
Aki hibámat látja,
És mégis megbocsátja,
Szelíden megbocsátja.
Csak azt tudom szeretni!
A gyöngéd női lelket.
Az irgalomra hajlót,
A bájosan türelmest,
A nyájasan mosolygót,
A bajban is vidámat:
Csak azt tudom szeretni!
1897.
Forrás: Lélektől lélekig
Sejtem, tudom, hogy nincs halál!…
Amint lejár a földi élet,
A láthatatlan tűz: a lélek
Lobogva más csillagra száll.
Csak egy marad rideg halott:
Az, aki sár volt életében!
Mert nem csüggött a jón, a szépen,
Mert könnyeket nem hullatott…
Mert másokért nem szenvedett,
Nem hitt, nem vérzett lelkesedve!…
A Mindenség teremtő kedve
Annak nem ád több életet!…
De aki láng volt valaha,
Aki szerette a világot
És milliókért élni vágyott –
Ne féljen!… Nem hal meg soha!…
Csillagról új csillagra tör
S egy szent erő szolgálatában
Bilincseket zúz össze bátran,
Buzdít, emel, könnyet töröl!…
Amíg az űrben egy atom
Elnyomva él, jogért esengve:
Megy végtelenből végtelenbe,
Örök tettvággyal, szabadon!…
Forrás: Lélektől lélekig
Addig nézem a vizet,
s a vízen tükröződő
napfény csíkját, míg
felold, eltelít a látvány.
Bennem béke, köröttem
csend. Itt, most érzem
a végtelent.
Forrás: Lélektől lélekig
Megállok saját lábamon
– ez másnak tán olykor fájhat –
meghajlok, ha a sors ítél,
s nem vesztem el koronámat.
Életet adok életért,
és hiszem, túlél a lélek,
arcomat mosollyal takarom,
s nincs ember, akitől félek.
Magamat bátran vállalom,
tudom, hogy mennyit érek,
elnézést – igen, ha van miért –
de kegyelmet sohasem kérek.
Forrás: Lélektől lélekig
Aludj kicsikém, aludj,
a ráncos anyóka-éj
a holdból aranyfonalat
gombolyít neked,
abból szövi a köpenyed,
hogy majd a bálba menj,
tündér-bálba menj.
Aludj kicsikém!
Aludj kicsikém, aludj,
már alszik a réten
összebújva a nyáj,
alszik minden csöndesen,
csak egy kis patak sírdogál:
anyja, a tenger messze van,
de én itt vagyok, ne félj.
Aludj kicsikém!
Forrás: Lélektől lélekig
Az értelem szűk pitvarában
nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkát az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.
Forrás: Lélektől lélekig
Eloson bizony eloson
a szerelem eloson
homályos utakon loppal
egy csapáson a farkasokkal
szemek szúrnak a csönd mögül
a fűben kecskebéka ül
s vállat-fejet fordítva bámul
utána míg a láthatárról
le nem tűnik nagyhirtelen
a farkasléptű szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
Feje fölött az izzó sárga ég,
Köröskörül magány és messzeség.
Lábainál a rőt, sivár homok,
Sehol se élet-, se halálnyomok,
Kőarcán közöny a néma lepel,
Kőszeme nem kérdez és nem felel,
Kőkeblét hiába kendőzgeti
A hajnal, az alkony – mindegy neki,
Mert ő a szfinksz.
Évezredek mentek fölötte el,
Ő lomhán gunnyaszt. Szót se érdemel!
Mindössze annyi történt azalatt,
Hogy nőtt a föveny egy pár vonalat.
S jőnek utána új évezredek.
Mi lesz? Mi lenne? A homok pereg.
Ma még csak köldökéig ér neki,
Egykor majd egészen betemeti.
Mit bánja a szfinksz!
Forrás: Lélektől lélekig
