A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.
Jaj annak, aki el nem alszik…
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul…
Forrás: Szeretem a verseket
Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
Igy imádva téged kértelek;
„Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.”
Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid.”
Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.
Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!…
Forrás: Meglepetésvers.hu
Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.
Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.
Forrás: Szeretem a verseket
én kevesekhez
tartozom – de legalább
keveseknek is
Forrás: Szeretem a verseket
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.
Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?
Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?
Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
Füstölgő romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább –
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.
Forrás: Szeretem a verseket
(A magyar Könyv ünnepére.)
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
1929. tavasz
Forrás: Arcanum
Keresőszavak:
Tiszta kéküveg folyóvíz,
álom-bűvöletbe zárva,
édes lankák, szelíd partok,
zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
Lelke van az alvó völgynek,
s álombéli sóhajára
dal zendül fel, és a rétek
andalító fuvolája.
Folyó tükrén bűvös álom,
parti fűzek lankadt ága
könnyű csókot hint a vízre,
a víz: kristályüveg tábla.
Alacsony az égbolt, nyájas,
oly közel van könnyű fátyla,
ezüstös párát terítget
víztükörre, parti fákra.
Szívem álmodott e tájról,
ama völgybe vitte álma,
már elért a kedves partig,
de az ösvényen megállva
sírt – egy régi dal csendült fel,
s szerelmében sírt az árva,
sírt, egy másik völgyben zengő
szomorú szív dallamára.
Forrás: Lélektől lélekig
Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban
S jönnek zuhogások esőlábon
Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
Vándorolnak víz alatti kék világban
várakozás jéghegyei
Ringató figyelemmel nézi a tenger
a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
Végigsimítja magányos remegését
Hiszi – van még holnap
Csak tévedés hangja dobott hurkot
elzuhanó szónak
S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek
Menetelnek – mint Anyjához a gyermek
Már patakokká válnak – patakok csordogálnak
tenger végtelen keblére
Téged sírnak az egek
Téged sír ezer csepp kékje
Beléd vágynak olvadni
patakokban folyó tengerkönnyek
S nem találnak –
S nem talállak…
Nem találom a nyomaidat
a parti homokban többé
Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
Megyek bele a végtelen kékbe
Megyek életed tengerébe
szeretni Téged…
Forrás: Lélektől lélekig
Hányszor építünk templomot homokra
s rebegünk benne kéretlen imát…!
Bálványt emelünk őrült oltárunkra,
s szétromboljuk, mikor nem tesz csodát!
Forrás: Lélektől lélekig
