Ami után kapkodsz, elvész,
amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
s magadra hagynak a csillagok.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Ami után kapkodsz, elvész,
amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
s magadra hagynak a csillagok.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire éhetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.
Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha; legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is, él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn, míg meghatottan egyre várja a vígasztaló napot,
mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.
Ó evés gyönyörűsége! Legméltóbb dolgom
dicsérni téged: ím megint nemes cselekedetre
készülök én! – Bizseregj has: itt gőzölög
előtted a fűszerrel-teli leves s a legfinomabb
töltöttkáposzta; hitemre! – belémtolakodnak mindjárt.
Ó becses fáradság, most hát a jó levest szürcsölöm,
s aztán te kerülsz sorra, ízes káposzta! Csak lassan,
utoljára jön a fejedelmi töltelék!
Hej, a töltelék a disznóból! Érzed-é,
kocsonyás tejjé melegedik benned, majd
kipattan a bőrödön s hirtelen tűzbeborult tested
egészséges lányokra gondol…
Vidám nekrológ szegény nagyétkű Berda József poétáról
Falusy György átköltésében
Testvér, ha egyszer messzi tájra tévedsz,
ahol az Ister piszkos vize zúg,
hol minden reggel panamára ébredsz,
szóval, ha egyszer arra visz az út,
s a rossz vizet undorral földreköpve
pirosló orrod habzó borba túr,
egy bús varázs megejt, tudom, örökre,
mert itt írt verset Berda Jóska úr,
a pantallója két araszra vágva,
alul gatyája ki-kiütközött,
s a sanda nőszemeknek kapzsi vágya
a csábos térden visszatükrözött,
ha két ebéddel éhgyomorra végzett,
a szaftba mártva mind a két kezit,
a sok burzsuj ijedten összenézett,
mind azt hitte, hogy ő következik.
Mint esőlét a zúgó házcsatorna
az őszi ködben hektószám viszi,
a jó piát úgy nyeldekelte torka,
aki nem látta, tudom, nem hiszi,
ismert kadart, rizlinget, szamorodnit
és zöldszilvánit, sillert, malagát,
egy korty italért tán kinyalta volna,
mint szomjas arab, a nagy Szaharát,
s az étel-ital jó talajba szállt át,
mert megtrágyázta lelke humuszát,
s ha cifra szóra pengette a száját,
káplárban is lefőzött húsz huszárt,
míg egy napon Bicsérdy híve lett ő,
hiába várván husos abrakot,
egyet gondolt és lett belőle kettő:
szegény Berda a fűbe harapott.
És így jutott az égi nagy mezőkre,
ahol a borban nincsen szacharin,
s ahol a menüt majd úgy állítja össze
sajátkezüleg Brillat Savarin,
hogy bőven legyen benne sonka, bukta,
s amit a földön kedvelt, annyi más,
s a fiastyúkból főz az égi kukta
számára finom csirkepaprikást,
szárnyas pincérek vödörszámra hordják
az irodalmi olcsó feketét,
s mikor próbára tennék már a torták
egy elefántnak is a fenekét,
ha már a zsír is megfakult a szádon,
s úgy érezed, hogy már menni kék,
ott lovagolj az égi reteráton,
és könnyü légyen néked ott a szék,
s legyen szükséged este avagy reggel,
ne láss szükséget semmiben se itt,
s törölközőnek használd egészséggel
Gyökösi Endre legszebb verseit.
Ajánlás:
S ha altájad majd pajzán dalra hangol,
oly zordonan, ahogy nem tud se angol,
se longobárd, se kelta, sem görög,
a burzsujok itt lent majd összenéznek,
mert azt hiszik, hogy fent a menny dörög.
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének színi ugyanazt kell. –
Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát megvettetve látni nem szereti. –
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. –
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? –
Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.
A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!
Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.
Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,
a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.
(Budapest, 1997)
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Párom ma jön: ajándokul
Bíbor szerelmet hoz nekem,
S hogy édesb legyen benne bíznom,
Messziről jön és idegen.
Ugy-e azért késtél soká,
Hogy harmatos kín hamva lepjen,
Hogy nyári napok forró lázán
Mézzé vált vágy verje ki testem.
Csudálkozva nézem karom,
Mint hajlik ölelésre íve,
Mély gyökerű gyönyörök íze
Gyülemlik csókká ajkamon.
Bő fényözön csurog a kerten,
Sok izzó kelyhű tárt virág,
Én és a kéklő szilvafák
Állunk, várunk napfénykeverten.
Nem is akarunk más gyönyört,
Elég lesz, ha duzzadva éled
Érett testünk – és ha tevéled
Kemény szívem gyengére tört.
boldog lehetek,
hogy törődhetem veletek,
mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek,
ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag csak hasznomra van,
ha bennetek nézem magam,
megtudni: mért és hogyan élek;
viszonylag biztos igazam
innen őrzöm minduntalan –:
a világ léptéke a lélek;
viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka;
viszonylag ékes szavakon
csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; –
viszonylag boldog lehetek
s elégedett: hogy tehetek,
hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy tiértetek
láthatok én és érthetek
s ti érettem –: mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.
Tudnál-e így szeretni,
ahogy e táj adja magát
viharok ostromában,
eső bozontjain át?
Mikor sziklák közül a felhők
csordája lerohan,
színe hitében lüktet,
vár állhatatosan.
Mikor a keserű szél a völgybe
akasztja karmait,
ereje duzzad, szárnyalón
fölé emelkedik.
Mikor borzongva sompolyog a földön
a dermedt-szürke ég,
füvek nyelvét pendítve akkor
zümmögi melegét.
A fogyhatatlan hűség
lehet ily egyszerű,
teremti, egyre újítja magát
a győzelmes derű.
Nem a szemem csalása, nem
önáltató vigasz,
akárhogy nézem, vallatom,
öröme rámszavaz.
Oltalma ki nem alszik,
erősebb, mint a fény,
átsüt rajongó hazugok
mocsár-tündökletén.
Elfárad minden ölelés,
becéző kar lehull,
de láttam, él szerelmünk földi tája
elronthatatlanul.
Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.
Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.
Ment előttem farkas,
jött utánam bárány,
– kastélyt vehettem vón
gyertyám fénye árán.
Kastélyt vehettem vón,
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.
Forrás: Lélektől lélekig