https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Ágai Ágnes: Önarckép idős nőként

    Nézem magam a tükörben.
    Nem csinos, nem fiatal.
    De már nem is akarok lenni.
    Arcvonásaim között ott ülnek
    az elmaradt csókok,
    a félbehagyott mondatok,
    a kimondhatatlan szavak.

    Nézem magam a tükörben.
    S látom:
    a vonások mélyén még mindig ott lapul
    valami fény, valami makacs derű,
    amit nem lehet ráncok alá temetni.

    Nem szépülök, nem fiatalodom,
    de már nem is haragszom az időre.
    Minden nap ajándék,
    amit nem várt senki,
    és mégis megérkezett.

    Nem fiatal vagyok – élő.
    Nem szép – de itt vagyok.
    És ez most több, mint elég.

  • Ágai Ágnes: Levél Y-nak

    Szeretlek.
    Csak így, ilyen köznapian,
    ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
    hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
    és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
    mi újság, hogy vagy és effélék.

    Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
    mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
    gyanakvás, harag, meg nem értés,
    mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
    kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

    Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
    ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
    egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
    miközben szavaink tartalma rég kihullott,
    és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
    hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
    és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
    nem több közhely szavaink egyikénél,
    ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

    De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
    őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
    és őrzi a testem kezed simítását,
    őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
    a visszapergetett filmszalagon
    az egyszerit, a megismételhetetlent,
    az egymásra talált test ünnepét,
    az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

    Szeretlek,
    és folytathatnám: szeretlek, mint…,
    és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
    jól hangzó, kevéssé kopott,
    de így mondom pőrén, dísztelen,
    vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
    akár messze vagy,
    akár a szomszéd szobában,
    akármi volt, van vagy lesz velünk,
    igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

    Szeretlek!

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.

  • Szécsi Margit: A Trombitás Angyal

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    a Trombitás Angyal a párom.
    Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
    de ama göndörhajú vurstlibeli,
    s bár a tunikája a bokát fedi:
    tudom én – fiú ő a javából.

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    ő temet el hihetőleg,
    borít rám verseimből lepedőt.
    S mert hűségével az ember lebőg,
    gáláns eszmékkel megcsalom,
    mielőtt szarvai a fejemre nőnek.

    De a sorsunkra testemmel emlékezem:
    ó, a látvány, künn a Ligetben,
    ahol jégcsillagos a sátorkalap,
    s abrakolnak meteort a hintalovak –
    ó, a látvány: a világ patái alatt
    megverve, kirúgva, mi ketten!

    Világ Forgása!
    Ideszorul az, aki hordja a terhet,
    aki már felnőtt az asztal alól,
    aki jogáért, a csókért hittel dacol,
    s akinek vénen sincs szeretni hol,
    a romlott hóba, egy nemzet!

    Gyere, add fel koronám, legyen király,
    király a poéta, mint régen,
    lebegjünk a kiosztott élet felett,
    be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
    egy fél országgal és veled,
    angyalom, veled beérem.

    Gyere, te nímand, gyere, pofám,
    ide a csókot, a stexet.
    Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
    romantikára a profán halál,
    szolíd tájon a viharmadár –
    négy szárnyunk ma is a legszebb.

  • Szécsi Margit: Költő a holdban (részlet)

    „Meghaljak, valóban?
    De könnyen adod –
    kipróbálnád-e orvosságodat?
    […]
    Tetű világ, ribanc világ,
    az én szemeim bánata
    legyen a rothadásé?
    Hát nem értitek, hogy minden lapom
    játék az életért?”

  • Szécsi Margit – Utószó

    Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
    Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.

    Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.

    Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.

    Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.

    Hazám a porból-való ének.

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Pünkösdi hajnal

    Lángszalagos aranykerék
    a hajnali égen,
    én fölfelé vágyakoztam,
    s csak lent lehet élnem.

    Föllebeg vérpettyes vércse,
    soha nem rak fészket,
    gyönge madárt lehóhérol,
    nevel kis vércséket.

    Vércsét látok, mégse vágyok
    dühök csillagára,
    homlokomra holdat karcolt
    a gilice lába.

    Pünkösd jeles napja eljött,
    ne lázadozz nyelvem,
    bűnösöknek szót se szólok,
    nem értenek engem.

    Piros a pünkösdi rózsa,
    s nehéz, mint a szívem,
    lehull a pünkösdi rózsa,
    hitem elveszítem.

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    (RAB Zsuzsa fordítása)

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadófüvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

  • Kiss Judit Ágnes: Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.

    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.