Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.
Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.
Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.
1825
Forrás: Szívzuhogás
🌸
Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!
Forrás: Facebook
🌌
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
Láttam szomorúságodat,
szemedben szomorúságomat.
Ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden,
de hozzám hajtottad fejed,
hozzád hajtottam fejem.
Egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott.
Városmajor harangja vert,
sötétség pohara betelt.
Tejfogad koccant — mire kell
ez a szerelem, mire kell?
Forgott ég-föld velünk,
s tudtuk, hogy csak elveszünk.
Hallgattam gyerek-sírásodat,
hallgattad gyerek-sírásomat.
Forrás: Szívzuhogás
Egy asztallap választ csak el
tőle, fa-göcsörtjeivel,
ág-bogak sebhelyeivel…
Nem kérdez, de felelni kell,
én felelnék, de nem merek,
a fát látom a szirt felett,
sok vizek zúgnak lent vadul,
a látomás örvénybe hull,
veszejtő zűrzavarba fúl,
elvész föltarthatatlanul…
Most őt látom, csupa zene,
madárhang, örvény a szeme,
szirten lángragyúl a jég,
tűzzuhatag a szakadék,
csak zuhatag és jajgatás,
aztán örök hallgatás;
borít szakadt fátyolt reám
a lágy, közömbös óceán,
volt sorsok, elmerült nevek
között halálba süllyedek,
de fölnézek egy percre még,
és ő az ég, és ő az ég.
Forrás: Szívzuhogás
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás,
mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,
nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,
elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.
Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(1962)
Van értelme a képtelen malomnak,
mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
hogy újra s újra virágba borul?
Van értelme az eleven csírának,
mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
az esztelent – van abban értelem?
Van értelme loholni, futni annak,
kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
melyet nem olvas soha senki más?
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
koros szatírok és
becsípett istenek.
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
arcod köré új alkony bíborozza,
körmödre fúva már
éltető melegét.
Várd meg: tán megjön majd a holnap,
és kedved szerint játszani
újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
kinek valódi, nagy
zsiványok társai.
Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.
– Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
s folyik tovább az éj
különös élete.
(1949)
Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum
Fölém borul a lisztes ég
pokróca, hallgatom az estet,
s a lassú hóhullás neszét.
Kabátom, gőgöm szertefeslett.
Üzend, dal, dúdold szenvedés,
bukfencet hányó gyermekeknek;
jaj annak, aki szeret, és
jaj annak, aki nem szerethet.
Forrás: Szívzuhogás
