Piros a hold, dereng a láthatár;
párologva alszik az esti rét a
táncoló ködben; kuruttyol a béka,
s a nád fölött a szél borzongva jár.
A vízirózsa kelyhét már bezárta;
nagymessze nyárfák vonala lebeg;
sorakozó, nyurga kísértetek;
bokrok alján bolyong a fénybogárka.
A kuvik ébred, szárnyai a mély
homályban nesztelen-puhán eveznek,
a zenit tompa fényben állva reszket;
kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.
/ Szabó Lőrinc fordítása /
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
hallgatod a telet.
Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
s fejem édes csipődre hajtva, édes,
sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.
Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
nyakadat, édes.
Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
előveszi szürke ruhádat.
S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
kis, fekete tokjaiba.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna –
s a szerelem…
Mi zúgja, mi sugallja,
hogy minden kéjnek fájdalom az anyja?
Csak szállj le, éj – az óra üt –
Csak szállj, idő – én várok itt.
Farkasszemet hadd nézünk, kéz a kézben!
Kulcsolt kezünk
hídja alatt, az éjben,
örök hullámok árja foly sötéten.
Csak szállj le, éj – az óra üt –
Csak szállj, idő – én várok itt.
Fut, meg nem áll, fut mint az ár a mélynek,
a szerelem.
De lassu is az élet!
És a Remény, de éget, ó de éget!
Csak szállj le, éj – az óra üt –
Csak szállj, idő – én várok itt.
Napok, hetek zuhogtak tovafolyva.
Nem kél a mult
s a szerelem se újra.
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna.
Csak szállj le, éj – az óra üt –
Csak szállj, idő – én várok itt.
(Mészöly Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Forrás: Lélektől lélekig
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
“Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
“Mit tettél a meleg időbe?”
“Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
“Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.” –
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, millióm.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön –
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
Forrás: Lélektől lélekig
