Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, kedvesem meg én
kint a Bétune erdejében
sétáltunk kedd éjjelén
s játszottunk a holdsütésben,
míg megvirradott,
s a pacsirta szólt legott:
„Induljatok már haza”
s néki így szólt rá szava:
„Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”
Hozzám simult könnyedén,
s nem sokat szabódtam én sem.
Hármat csókolt szépszerén,
s visszaadni én se féltem.
Így mulattatott,
S azt kívántuk volna ott,
bár száz évig tartana,
éj maradna, s szólana:
„Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”
Forrás: Lélektől lélekig
Leégett annyi gyertyaszál
Égve csak egyetlen-egy áll.
Neve Ion, Ioan, Kegyelem
Évvégi éjt virraszt velem.
Farkasüvöltés járja át
A kinti német éjszakát.
Nincsenek barátok, nincsenek
Mindent polyva és por temet.
A tükörből egy édenkerti,
Angyali szűz arca remeg ki,
A kancsómban a bor veres lett,
Kolindáit hallom Keletnek,
Boldog éj, áldott éjszaka,
Távoli kolindák szava
Mondhatatlan az éjnek csöndje,
Most száll alá a menny a földre.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissítő esőt és a végnélküli
elálmosító kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
„A legszebb asszony én vagyok”.
Illetlenség, s talán nem is igaz.
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
„A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
És fénylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
És kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantják fel az illatot.
Ilyen esőben villámcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.
Forrás: Lélektől lélekig
Midőn rám leltél, kedvesem,
kicsiny voltam, szerény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.
Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.
S én, mint akit május, mitosz,
meg tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
a lelkeddel nehéz.
Forrás: Lélektől lélekig
Végigkoldultam a madarakat,
mindegyiktől kaptam
egy tollat.
Egy hosszút a sastól,
egy pirosat a paradicsommadártól,
egy zöldet a kolibritől,
egy rikácsolót a papagájtól,
egy ijedtet a strucctól.
Hej, micsoda szárnyakat csináltam magamnak!
A lelkemre csatoltam,
és felszálltam.
Magasat röpültem, mint a sas,
pirosat röpültem, mint a paradicsommadár,
zöldet röpültem, mint a kolibri,
rikácsolót röpültem, mint a papagáj,
ijedtet röpültem, mint a strucc.
Hej, micsoda istenit röpültem!
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Balogh József)
a fénynek különös színe volt,
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban,
különös teret teremtett,
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld, mint az ajtóm előtti
sövény zöldje, nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba,
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe.
egy madár néha trilláz,
ahogy mindig is.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Lajosi Krisztina)
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Sirassátok, ti férjek, azt,
ki nektek gyakran bésegített;
mert azt, ki hetekig elmaradt,
nem hiányolták nejeitek.
Ti meg, mauchline-i kicsikék,
ha iskolába mentek,
ne tapossátok sírja füvét,
mert ő volt tán, titeket ki nemzett.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)
Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő
Kattints a címre a teljes vershez!
Mauchlinei férjek keseregjetek,
segítőtök buzgó volt, nem titok;
míg ti heteken át távol keltetek,
nem búslakodtak asszonyaitok.
Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
iskolába jövet-menet közös tisztelettel
füvön át könnyedén járjatok,
tán apátok az itt fekvő pernahajder.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)
Megjegyzés:
A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.
Beh kegyetlen a szűlő,
ki vagyont lesi,
gazdag mamlasz fiának
lányát odaveti.
A lányra, a szegényre
mi vár más menedék?
Hogy apja ne gyötörje,
szenved mint feleség.
A vad sólyom elől így
menekül a galamb;
reszketve a haláltól,
így csapkod fent-alant,
amíg csak el nem csügged,
amíg gyámoltalan
a szikla-szívű solymász
lábához nem zuhan.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)
