Kategória: Világlíra

  • Robert Burns: Egy dalnok sírfelirata

    Van-e olyan nyakas balga,
    ki lump könyvhöz, s nem köt’ zabla,
    okulatlan, büszke fajta?
    Előhívom!
    Nyughelyemnél zengjen dalja,
    értem sírjon!

    Van-e még durva hangú bárd,
    ki a tömegben lopva járt,
    míg az bámult, s ordibált?
    Időzz el itt!
    Szíved testvérért kiált,
    sóhajt nekik.

    Van-e még ki oly bölcs barát,
    híven vezet életeden át,
    de minden-világ viharát
    kevélyen bírt’?
    Állj meg itt és könnyeken át
    gyászold e sírt!

    Itt érte őt a szörnyű vég,
    tudni vágyott, s tanulni még,
    hív’ barátot tárt fel az ég,
    s lányok hevét.
    De lehúzta könnyelműség,
    őt és nevét.

    Halld, Olvasó! Bár szellemed
    tán határokat feszeget,
    vagy egy sötét lyuk temetett
    önmagába.
    Tudd! Bölcsesség elrejtezett
    béke-ruhába.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Kukorelly Endre)

  • Robert Graves: Testvérek

    Épp elég baj másokkal együtt élni,
    hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
    egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
    A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
    hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
    heggyel, magának hordja a családi orrot.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Szerelem a kietlenségben

    Holló suhant a bérc előtt,
    s egy eltévedt póling nyögött
    verdesve láthatatlanul.
    A csúcsokon hó vékonyul;
    s a vízválasztó síkon át
    nem lelni búza, juh nyomát,
    kipergett mag a kőrakás,
    és pásztorkürt a károgás,
    míg gyér hangját s mohát legelve
    egy felhőnyáj bitangol erre.
    S az Északi Szél: láttam őt:
    ruhádnak kéjjel nekidőlt,
    hogy tested báját bronzba öntse,
    s zárt arcodról zúdult a földre;
    s többé nem hús-vérként ziháltál,
    márvány röptödbe fagyva álltál.
    Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
    ki volt szebb nálad a világon?

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • Samuel Beckett: Alba

    hajnal előtt még itt leszel
    és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
    s a billogos hold
    ott a zene fehér síkja fölött
    melyet idekottázol hajnalig

    komoly alázatos dalos selyem
    hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
    esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorára

    részvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
    és ha e port hitelesíted
    bőkezűséged alig gyarapítja
    mert a te szépséged előttem hófehér papír
    önmagát közlő közlemény ragyog át
    emblémák viharán
    hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
    és nincs vendégelő úr
    csak én és aztán e papírlepedő
    a többi holt teher

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Victor Hugóhoz

    Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
    megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
    cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
    a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

    El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
    sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
    Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
    s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

    A félig élvezett, oly tűnékeny javak
    legjobbjaként a hű barát miénk marad.
    Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,

    közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
    s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
    hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.

    Forrás: fordítás: Kálnoky László

  • Georg Trakl: Napkelte előtt

    A homályban már csattog a madárszó,
    fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
    s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
    bíbor remeg. Világosul az éj –

    A hajnal végigsimít a szerelmek
    lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
    s álomban teljesíti be az ernyedt
    csókok félébren érzett mámorát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: Az angyal

    Az Angyal – születésem elnöke –
    Így szólt: „Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
    Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Lót asszonya

    Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
    De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
    Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
    Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
    Hogy ne a férjem, Lót igazságos
    tarkóját nézzem folyton.
    Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
    Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
    Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
    A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
    Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
    Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
    A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
    Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
    Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
    Ösvényemen kígyók tűntek föl,
    pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
    Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
    kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
    Magányos voltam, azért néztem hátra.
    Szégyelltem, hogy lopva menekülök.

    Kiáltani akartam, visszatérni.
    Vagy csupán mikor szél kerekedett,
    kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
    Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
    és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
    Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
    Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
    Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
    Nem jószántamból néztem hátra.
    Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
    Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
    Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
    És akkor mind a ketten visszanéztünk.

    Nem, nem. Én továbbfutottam,
    kúsztam és fel-felszöktem,
    míglen sötétség zúdult le az égből,
    forró kavics és halott madarak.
    Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
    Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
    Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
    Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

    Forrás: Lélektől lélekig