Kategória: Világlíra

  • Oriah Mountain Dreamer: Azt akarom tudni…

    „Nem érdekel, miből élsz.
    Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

    Nem érdekel, hány éves vagy.
    Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

    Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
    Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
    Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképpen megváltoztatni akarnád.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk az emberi mivoltunk korlátaira.

    Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
    Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
    Hogy elviseled-e a csalódás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
    Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
    Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

    Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
    Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

    Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
    Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.
    Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
    Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.”

    Forrás: Oriah Mountain Dreamer, 1994. május

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban

    Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között
    meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági
    felszerelésük összhangtalan terhe alatt
    a férfi az étkezőkocsiban,
    Wyomingot nem vette észre,
    csak arról tudott, amit el akart felejteni,
    arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.

    Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.

    De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába,
    és csak testének érzékszervei,
    mint a szem, a száj, az ujjak
    és kurtán szólva a nemiség,
    adtak neki módot a menekülésre.

    Igen, mert föllázadt a zárka ellen,
    jegyet váltott egy másik állomásra,
    nevet változtatott,
    ismeretségének körét kibővítette
    új arcokkal,
    de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.

    És most a vasúti étkezőben
    várta, hogy a mozgás
    legördít egy követ a szívéről.
    De a kő vele utazott,
    felszállt a manhattani vonatra, jelen volt
    még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban,
    jelen volt még Cheyenne-ben,
    már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.

    Mellényén babrált,
    óráját kihúzta zsebéből,
    levette a láncot,
    kigombolta a három felső gombot,
    de a súly megmaradt.

    Láthatatlan poggyászt vitt magával.

    Tűnődött, hogy érezné magát anélkül:
    nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak?
    Igen, talán anélkül
    egyáltalában nem volna szüksége vasúti
    közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.

    Fényes csillámlások
    a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött
    jeleznék légi átkelését.
    Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban
    alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.

    De most és egyelőre még mindig a finom
    és színtelen marha- és gabonakivonatot
    tartalmazó erőleveses csészével maga előtt
    az izomlazítás
    jóga módszerét gyakorolta,
    és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.

    De még mindig összeszorította száraz ajkát,
    miközben tekintete továbbra is befogadta
    száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  •  Francois Villon -Ballada a Senki Fiáról

    Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

    és hű barátom egy akadt: a köd.

    Rakott tálak között kivert az éhség,

    s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

    Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

    s szájam széléig áradt már a sár,

    utam mellett a rózsák elpusztultak

    s lehelletemtől megfakult a nyár,

    csodálom szinte már a napvilágot,

    hogy néha még rongyos vállamra süt,

    én, ki megjártam mind a hat világot,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

    ruhám csupán egy fügefalevél,

    mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

    mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

    A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

    ahogy a temetőkben nevetek,

    enyém csak az, amit a sárba dobtam,

    s mindent megöltem, amit szeretek.

    Fehér derével lángveres hajamra

    s halántékomra már az ősz feküdt,

    s így megyek, fütyülve egymagamban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    A győztes ég fektette rám a sátrát,

    a harmattól kék lett a homlokom

    s így kergettem az Istent, aki hátrált,

    s a jövendőt, amely az otthonom.

    A hegytetőkön órákig pihentem,

    s megbámultam az izzadt kőtörőt,

    de a dómok mellett fütyülve mentem,

    s kinevettem a cifra püspököt:

    s ezért csak csók és korbács hullott árva

    testemre, mely oly egyformán feküdt

    csipkés párnák között és utcasárban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    S bár nincs hazám, borom, se feleségem

    és lábaim között a szél fütyül:

    lesz még pénzem és biztosan remélem,

    hogy egy nap nékem minden sikerül.

    S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

    a palotákat megint otthagyom,

    hasamért kánkánt járnak már a férgek,

    és valahol az őszi avaron,

    egy vén tövisbokor aljában, melyre

    csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

    maradok egyszer, François Villon, fekve,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Faludy György fordítása

  • Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj – Az ősz tarol

    Az ősz tarol. Amerre jár, a kert sivár,
    a pergamen-levél zörög; a földre száll;
    csak lenn a völgyben látni még a szürke fák
    között az égő fürtöket, a nyár nyomát.

    A fájdalom s öröm betölti szívemet,
    amíg kezemben érzem átfagyott kezed;
    némán szemedbe nézek, látod, könnyezem,
    szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, szemem.

    (Tarbay Ede fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
    – „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
    – „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”
    – „Az idő, amit a rózsámra vesztegettem…” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
    – „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…”
    – „Felelős vagyok a rózsámért” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

  • Luminița Mihai Cioabă: Fájdalom

    Megérted-e valaha is
    mint havazik a szóban?
    Megérted-e valaha is
    mint zuhog lélekben a vágy?
    Megérted-e valaha is
    a falevelek könnyét?
    Meglehet sohasem
    fogod tudni
    hogy minden áldott éjszakán
    átgyalogolom a holdat
    s a hasadó hajnalon
    hamut hozok talpamon.
    Szerelmed Fájdalom
    Fájdalom Szerelmed.
    Meglehet sohasem
    fogod tudni hogy
    Életet adtál a Halálban
    a falevél zöldjét
    még
    mielőtt
    az éjszakában a fákból
    szerte a világon pont
    robbannak a rügyek.

    * * *

    Ujjászületek az idő sodrában
    nyersében a tavaszi zöldnek
    és legyilkoltan roskadok össze őszi zokogásban
    tudván hogy
    ismét újjászületek

    Forrás: MEK (Balogh József fordítása)

  • Luminița Mihai Cioabă: A cigánylány átka (Kányádi Sándor fordítása)

    Hogyha elfelejtesz engem
    Tanyát benned ördög verjen
    Ha én neked már nem kellek
    Azt kívánom hogy gebedj meg
    Ha a szívedből kivetnél
    Pópa álljon a fejednél
    Ha a szemed vetnéd másra
    Üljön tort az apád háza
    Ha a szívemet eldobnád
    Hóttodba csókoljon anyád
    Kárhozz örök kopaszságra
    Ne maradjon fog a szádba
    Légy hídvégen guggoló
    Kunyeráló kolduló
    De ha holmi kurvaféle
    Jönne ki hozzád estére
    Poklok pokla égessen meg
    Ha neked már nem én kellek
    Este mikor vennéd kézbe
    Gitárodat a tűz égje
    Szemedre boruljon hályog
    Kapj fekete sárgaságot
    Verjen kórság a tüdődből
    Görnyedezve vért köhögj föl
    Hogyha mással fekszel össze
    Ránduljon a tested görcsbe
    Szökjön ki a szíved is
    Ne tudd az út merre visz
    Száradjon le kezed lábad
    Ne horgadjon föl a vágyad
    Még a halál is űzzön el
    Két lej-érő tömjénfüsttel
    Emberből légy nem-ember
    Élve temessenek el
    Csak én hozhassam meg álmod
    S én űzhessem el az átkot
    De ha hozzám jössz ki este
    S ölelhetlek eszem-vesztve
    Míg ló nyerít s valahol
    Mély hangú furulya szól
    Tépd le rólam hímezett
    Királynői ingemet
    És csókolj hogy csókod fájjon
    Lohaszd le a forróságom
    És én akkor majd meglátod
    Elűzöm rólad az átkot
    Messze futó vizek hátán
    Gyorsan szálló szelek szárnyán
    Kergetem majd messzire
    El a világ végire

    Forrás: ujkafe.website


    Luminița Mihai Cioabă: Cigányátok (Balogh József fordítása)

    Ha emlékem már nem őrzöd,
    Bújjon beléd ötven ördög.
    Ha szerelmem kútba veted,
    Halál hozza haza tested.
    S ha már többé nem szeretnél,
    Pap gajdoljon gaz fejednél.
    Mikor szemed más nőt éltet,
    Apád mondjon misét érted.
    Forró csókom ha elhagyod,
    mosson anyád, hideg halott.
    Lombként hulljon huncut hajad,
    zsebben hordjad fénylő fogad,
    S verjen zápor, hídfőre juss,
    szégyentelen kába koldus.
    Vár holdfényben ölem, ringó
    s nem ereszt egy redves ringyó
    Pokol tüzén talpad égjen,
    szerettelek nyárban télben.
    Ha úgy hozza el az este
    S gitár csúszik a kezedbe,
    Csalfa szemed hályog húzza,
    Sárgulj mint a törökbúza.
    Mikor köhögsz, véred okádd,
    tépett tüdőd kérje kutyád
    Ha más nővel bújnál ágyba,
    Vásáron vagy buja bálba’,
    Szíved szúrja ki a kebled,
    S utad haza meg ne leljed.
    Hulljon porba kezed, lábad,
    Szerelemhez ne lelj ágyat,
    Kaszás jöjjön érted tüstént,
    Drága pénzen szerezz tömjént.
    Emberséged sutba vágod,
    Égen-földön ne láss álmot;
    Élőt fedjen a sírhantod,
    Csak én tudjam gyógyitalod.
    De mind várlak drága beste,
    Teliholddal jönnél este,
    Ölelnélek eszem vesztve,
    Halljam hogy nyerít a lovad,
    Furulyádból mily dal fakad
    S két kezemtől ingem szakad,
    Csókolgatod számat, mellem,
    Eloltod a tűzvészt bennem;
    Akkor én percet se várok
    S elszáll tőled nehéz átok.
    Elfut messze mint a patak,
    Hol pihennek, dicső hadak,
    Sivatagba, föld mélyébe,
    ösvényt örlő szélverésbe…
    De ha betoppannál mostan…
    Ahogy látlak, étlen-szomjan:
    Délcegen és új gúnyában
    A szebeni éjszakában.
    Szemedtől lángol a tapló…
    Hozna már el ez a kagyló!

    Forrás: MEK

  • Federico García Lorca: Találkozás

    Se neked, se nekem
    egymás felé nem szabad
    lépni sem, nézni sem.
    Tudod, tudod már, miért?
    Oly nagy a szerelem.
    Megy az ösvény, menj tovább!
    Kezemen
    szögek sebe
    élesen
    Nem látod, hogy
    vérzem?
    Ne nézz hátra, lépegess
    csöndesen.
    S imádkozz, akár csak én,
    hogy legyen kegyelem,
    mert se neked, se nekem
    egymás felé nem szabad
    lépni sem, nézni sem.

    (Illyés Gyula fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A kutya

    Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
    s fakó gyékényen, suta
    szalmakunyhóban hét piros
    kölyköt fiadzott a kutya.

    Nyelvével fésülgette őket,
    ki nem ment volna percre sem;
    ott mókázott, s meleg hasából
    habos tej csurrant édesen.

    S hogy leragadt a nap szeme,
    s elcsitult a baromfihad:
    jött a gazda, zsákba kötötte
    mind a hét kis kutyafiat.

    Nyomába loholt a kutya –
    elmaradoztak a hegyek…
    A páncéltalan víztükör
    fázón, sokáig remegett.

    Amint gyötörten hazaért,
    nyaldosva izzadt oldalát:
    egyik kölykének nézte a
    holdat, mit ringattak a fák.

    A szikrázó űrbe meredt,
    szimmantott és nyítt és nyögött,
    de a vékony hold is lecsúszott,
    eltűnt egy kék halom mögött.

    S mint akinek kenyér helyett
    kötődő kéz követ hajít:
    hullatni kezdte lassan a hóba
    szeme arany csillagait…

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig