https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • John Donne: Búcsúzás: megtiltva bánatot

    (ford.: Károlyi Amy)

    Akár ha jámbor távozik
    és hívja lelkét szelíden,
    barátja szól: most búcsúzik
    a lehellet, más mondja, nem:

    így oldódjunk el nesztelen,
    nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg,
    az öröm is szentségtelen,
    ha bámulhatja a tömeg.

    Aggaszt e földről-költözés,
    találgatjuk hogyan s miért,
    de égi szféra-reszketés,
    ha messzi van is, mégse sért.

    Nem tűrik földi szeretők
    (kiknek a lelke testi vágy)
    a távolt, elveszítve ők
    szerelmük elementumát.

    De a miénk tűz-tiszta lett,
    magunk se tudjuk micsoda,
    érte lelkünk kezeskedett,
    nem bánt szem, száj, kéz távola.

    Ezért két lelkünk egy marad,
    ha mennem is kell, egybe-van,
    tágul inkább, de nem szakad,
    mint légiessé vert arany.

    Két lelkünk csakis úgy lehet,
    ahogy körzőn kettős a szár,
    tiéd a pontba-rögzített,
    mégis mozog, ha párja jár.

    S ámbár e szár középen ül,
    mégis ha párja útra kél,
    hajlik felé, utána dűl,
    feláll, mikor az visszatér.

    E szár legyél, ki arra tör,
    hogy rézsút rohanjon velem;
    szilárd-voltodtól ép a kör,
    így végzem én a kezdetem.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Az évforduló

    (ford.: Kálnoky László)

    Királyok s kurtizánjaik,
    rang, báj, ész minden fénye itt,
    s a nap, mely a múló évszakokat
    teremti, most egy évvel korosabb,
    mint mikor megláttál s megláttalak:
    minden a pusztulás felé halad,
    csak szerelmünk nem lesz halott;
    nem ismer holnapot, sem tegnapot,
    bárhogy rohan, számunkra közeli:
    első, végső, örök ünnepnapját üli.

    Két sír lesz, mely minket bezár,
    egyben nem válás a halál.
    Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
    kik egymásban fejedelmek vagyunk,
    vakok leszünk holtan és süketek,
    bár esküs édes-sós könny éltetett;
    de lelkünk, hol a vágy az úr,
    s más érzelmek csak bérlők, megtanul
    így élni, vagy nő ott fent vágya még,
    ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.

    Ott boldogok leszünk megint,
    de csak úgy, mint a többi mind;
    most királyok vagyunk, s nem látható
    itt lenn több ily király s alattvaló.
    Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
    ha árulónk csak egyikünk lehet?
    Távozzanak félelmeink,
    szeressünk méltón, s nőjön éveink
    száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
    uralmunknak csak a második éve ez.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A kereszt

    (ford.: Mezei Balázs)

    E keresztfát hordozta Krisztusom;
    képmása, én: e fát tagadhatom?
    Semmit sem ér az áldozat nekem,
    a választott oltárt ha megvetem!
    Hordozza vétkeink, ám illik-e
    e gőgöt is magára vennie?
    Képére nem tekintsz: tán azt hiszed,
    fájdalmait így elkerülheted?

    Keresztemet nem perli el sose
    botránkozás, szószék, hamis ige.
    Nem perli, nem perelheti, hiszen
    gyötrőbb feszülni nincs-keresztemen.
    Rosszabb a jobb: mivel a feszület
    hiánya még keservesebb kereszt.
    Amit az égi vacsorán adott
    nekem az Úr: keresztem tagadod?

    Kétled talán, hogy van erőm elég
    hordozni tárt karom feszületét?
    Kereszt, ha úszol, minden mozdulat,
    árboc s vitorlavég keresztet ad.
    Nézz fel: madártest rajza is kereszt,
    tekints alá: ott lenn is ezt keresd.
    Kereszt feszül égbolt és föld körött:
    az egyenlítőt metsző délkörök.

    Jó balzsam a kereszt, ha látható;
    a láthatatlan előbbrevaló:
    titokzatos kenőcs, fiatalít,
    elűzi testi-lelki gondjaid.
    S midőn a kínok megtisztítanak,
    nem kell kenőcs: ön-gyógyszered te vagy.
    S ha hévvel hordozod keresztedet,
    akkor leszel keresztrefeszített.

    S miként a szobrász is csak ezt teszi,
    amit a szikla rejt, faragja ki,
    gyötrődve bontsd ki lelked rejtekét,
    s Megváltód mása, sőt: személye légy.
    De mint a mágus is lehet hamis,
    ön-megvetésed olykor gőgöd is.
    S ahogy a jó ebédtől hasmenés,
    lehet alázatodból kérkedés,

    e torzszülött: ezért a jót, amit
    a gyötrelemben lelsz, keresztre vidd
    s az öt érzéket éppígy, mert ha nem,
    közös romlásotok hamar leszen.
    Mert ha a szem csak a jót keresi,
    ama kígyót el nem kerülheti.
    A többi négyen éppígy úr legyen
    a vasnál is szigorúbb fegyelem.

    S mivel e négy a térben nem mozog,
    leginkább óvd a fürge szemgolyót
    s a könnyen-hevülő ember-szívet,
    e föld-rokont kell megfeszítened,
    ha tiltott ég felé emelkedik,
    s keresztre vonnod csüggedéseit.
    S miként az agy a varratokon át
    (képük: kereszt) tisztítja önmagát,

    ne szólj, amíg a sóvár értelem
    meg nem feszíttetik kereszteden.
    Bármit találsz, kivánd keresztjeid,
    keresztre sose mást: magad feszítsd.
    A Szent Kereszt bennünk bőven terem,
    ha képeit óhajtjuk szüntelen
    s még inkább, ha következményeit:
    a test s a lélek feszületeit.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Asszonyi állhatatosság

    (ford.: Jékely Zoltán)

    Szerettél hát egy napig kereken,
    holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
    Új esküdet előbbről keltezed,
    vagy – változás esett,
    mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
    Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
    hát tettet s esküt megmásíthatunk?

    Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
    s szerelmi eskü addig köt, amíg
    halál-más álomtól fölbontatik?
    Vagy, hogy szándékod igazold,
    azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
    most hát hű is csak álsággal lehetsz?

    Hiú bolond, én, kifogásaid
    megcáfolhatnám sorra itt,
    de bölcsebb, ha hagyom:
    holnap tán én is így gondolkozom.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Dal

    (ford.: Eörsi István)

    Kapj el hulló csillagot,
    Ejts teherbe egy tököt,
    Súgd meg, hol a tűnt napok,
    Vagy ki patkolt ördögöt,
    Hablány hol zeng, s mi segítsen,
    Hogy az irigység ne csípjen,
    S hol kél
    A szél,
    Mely tisztes lelkeket segél.

    Furcsa dolgokra vagy itt,
    Vonz, ami nem látható?
    Vágtass tízezer napig,
    Míg nem hull hajadra hó,
    S elidőzve a csodáknál
    Esküdj meg, hogy sose láttál
    Oly szép
    Nőt még,
    Akiben lobog a hűség.

    Ha lelsz egyet, írj haza,
    Zarándoka hadd legyek:
    Mégse tedd, hisz érte a
    Szomszéd házig sem megyek,
    Hű volt tán, míg megismerted,
    De én mégsem keresem meg,
    Úgyis
    Hamis
    Lesz jöttömig hárommal is.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A szerelem növekedése

    (ford.: Vas István)

    Szerelmem nem oly tisztán egyszerű,
    mint gondoltam, mivel
    szívós, akár a fű,
    és minden zord évszakon áttelel.
    Hazudtam télen át, hogy végtelen,
    hisz tavasszal még nőtt e szerelem.
    S ha ez a szer, mely bajt több bajjal űz el
    – a szerelem – nem puszta kivonat,
    de keverék, s lélekre-testre hat
    naptól-kapott, buzgó erejű tűzzel –
    úgy elvont csak akkor lehet nekünk,
    ha Múzsánk van csak s nincsen kedvesünk.
    S mint minden, melynek része sok elem,
    hol gondolat, hol tett a szerelem.

    S talán tavasszal nem is lett nagyobb,
    csak láthatóbb a szerelem,
    mint naptól csillagok
    nem nőnek, csak ragyognak élesen.
    Mint sok virág fakad egy gyökeren,
    a szerelem új szerelmet terem,
    s mint több kört vet a vízen egy kavics,
    úgy sokasul e szerelem ma is,
    s mint sok szféra egyetlen ég körül,
    minden szerelem benne tömörül.
    Minden tavasz új meleget kínál,
    s mint békében sem törli a király
    a háborús adót – a kikelet
    növését nem csökkentik a telek.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A bolha

    (ford.: Vas István)

    Nézd ezt a bolhát s benne azt,
    mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
    Engem, majd téged csíp megint,
    s közös vérünk e bolhában kering,
    s nem mondhatod, hogy becstelen,
    nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
    Meg sem kért és már kéjeleg,
    dagad, mert kettőnkből egy vért szedett –
    ennyire nem is volnánk képesek.

    Három lét benne lel hazát,
    nem egyesíthet így a házasság.
    E bolha: te meg én, s nekünk
    templomunk lett és nászi fekhelyünk.
    Szüleidnek morogni kár:
    bennünket a vérerek fala zár.
    Megölnéd? ez könnyű neked,
    de magadat is megölnéd – ne tedd,
    hármas bűn ölni hármas életet.

    Kegyetlen, mégis körmödet
    ártatlan vér bíborja festi meg?
    E bolhának, ha vétke volt,
    csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
    S azt hiszed, győztél érvemen,
    mert nem vagyok gyöngébb, s nem vagy te sem?
    Erényed annyit változik
    – ha engedsz –, amennyit e bolha itt
    az életedből a halálba vitt.

    Forrás: —

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac – II. felvonás, 8. jelenet

    (fordította: Rónay György)

    Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
    Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
    Mint élőfához a kúszó növény:
    Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
    S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
    Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
    Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
    S a bankároknak verset dedikáljak,
    Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
    Miniszterek előszobáiban,
    Nevettetvén Ő excellenciáját,
    Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
    Talán beteggé dőzsöljem magam?
    Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
    És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
    Vágván örökké, a gerincemet
    Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
    A jobb kezemmel s káposztafejecskét
    Öntözzek a balommal? — Köszönöm!

    Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
    A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
    Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
    Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
    Hajózzam a ritornell tengerén,
    S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
    Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
    Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
    Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
    Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
    Korhely buták közt, kik zsinatjukat
    Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
    Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
    Szonettel menjek tányérozni hírt?
    Talentumot ne lássak soha másban,
    Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
    Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
    Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
    És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
    Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
    Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!

    Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
    Ahol bolyongok vígan, szabadon!
    Édes magány, ahol kedvemre élek,
    Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
    Fejembe vágva tollas süvegem
    Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
    Egy semmiségért véres harcra szállok,
    Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
    Fantáziám a holdban egyet fordul,
    És könyvet írok róla, semmi másért,
    Csak a bolondos, kedves utazásért!
    Azt írom csak, ami szívemből csordul,
    És így szólok magamhoz: Légy szerény!
    Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
    Magad ültette rózsa illatával,
    Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
    Ha van nagy ritkán diadalban részem,
    Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
    Cézárnak abból mitsem adok át,
    És büszkén hordom tettem tudatát!
    Egy szóval: csúszó inda-szerepet
    Nem vállalok halálomig!… Lehet:
    Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
    De egyedül növök, ha már magasra nem!

  • Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

    Áprily Lajos fordítása

    Eltávoznak az anyák rendre mind,
    eltávoznak tőlünk halkan,
    lábujjhegyen,
    mi pedig alszunk,
    jóllakottan, gondtalan,
    mikor nekik a szörnyű óra int.

    És az anyák nem hirtelenül mennek el –
    csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
    Különösen távoznak, s lassú lábbal,
    idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

    Van úgy: idegünk értük megremeg,
    zajos születésnapot rendezünk,
    de ezekkel már későn érkezünk,
    ez őket
    s lelküket sem menti meg.

    S ők mennek mind egymásután
    és egyre távolabb.
    Nyúlnánk utánuk,
    ha felrezzenünk,
    de két kezünk csupán a levegőbe kap –
    üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!

    Elkéstünk, el.
    A szörnyű óra int.
    Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
    s nézzük: csendes és szigorú sorokban
    hogy távoznak az anyák rendre mind.