Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsuhog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltotta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…
Forrás: Lélektől lélekig
