„Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
Jaj, merre jártál,
milyen malomban, hombárban aludtál,
te lisztes molnár?
Tízperceink bohóca, szemtelen kis
csörgő szarkája,
sehogyse illik hozzád e paróka
meg a komolyság.
Virgonc szemeden is üveg van, vékony
jéghártya rajta,
alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,
édes Dezsőkém.”
Én nézem egyre, nézem a szemed most,
az ismerős, víg,
régi szemed, befagyva ott a jégben,
a jég alatt lenn.
Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
majdnem hideg már.
De az enyém az forró, cimborám, lásd,
csorog a könnytől.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást…
Barát voltál? Mindegy… Isten veled!
Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.
Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
Te nézel be hozzám az ablakon.
Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz, kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.
De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
És nem idézi kérdő kék szemed…
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy… Isten veled!
Forrás: Lélektől lélekig
Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni; célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.
Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,
kiművelt, nem önhitt fők társasága,
amelyben otthonos számos gyönyör,
mely nélkül végtelen a napok hosszusága.
Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,
kit az ember megkérdez, kire hallgat,
ki csillapítja lelkünk viharát,
élét vevén a kéjnek és a bajnak.
Kell, hogy legyenek pompás estebédek,
hol, fesztelen, az ember csemegél,
jó borokat és szellemes igéket,
és mégse részeg, hogyha végetér.
És vallani kell, éjjel, ráborulva,
a drága tárgynak, kit szívünk imád,
és ha felébredtél, folytatni újra
s álmodban is gondolni rá tovább.
Barátaim, elismerhetitek,
s én már tudom, hogy élhető az élet!
Nos, a perctől, hogy Silvia szeret,
mindez magától, könnyen az enyém lett.
(Jékely Zoltán fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.
… Miért csillag a barát? – És miért barát a csillag? …
– Mert olyan távol van, és mégis bennem él?
– Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?
– Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus?
– Mert nem kíván tőlem, és én sem kívánok tőle semmit? csak azt,
hogy legyen és így, ahogy van: és ő van, és én vagyok,
ez kettőnknek tökéletesen elég?
– Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell! De ha nem is lehet, barátom
iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek
rám ragyogása.
Forrás: Lélektől lélekig
Múló-örvénylő bánatom fölött
egy érzés suhan át, mint egy angyal…
szárnya megérintvén, nézd, költözött
lelkembe remény a virradattal.
Napok rohannak tova hasztalan,
de mégis: éled bennem valami.
Nem lehet örökre vigasztalan
köröttem minden! Merem vallani.
Egy kacagás és egy kinyújtott kéz…
baráti gesztusod lásd, fölemel!
Mindent remélni ismét oly merész,
de barátságod új hitre nevel.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
a rózsát és babért, paripákat s a nőket.
El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
s a múló benyomás valahány okra fényt vet.
A félig élvezett, oly tűnékeny javak
legjobbjaként a hű barát miénk marad.
Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,
közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.
Fordította: Kálnoky László
Forrás: Lélektől lélekig
„A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos.
De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója.
A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet;
a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellemi világa;
a játék az, hogy olyan vidáman játszom vele, mint a gyermek;
az intim az, hogy feltárom magam.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
mégis, ha tartósan nem keresel, már
sajog a lelkem, valakit igen vár,
s epedve magamtól megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
röpke vonásod se bukkan elébem,
máskor meg napokig, nem kell akarnom,
érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
s tanácstalan ismét megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
magam sem értem, céltalan bolyongva,
hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
s küszöböd átlépve megkérdezem:
mi hozott el? Barátság – szerelem?
Életedért magamat nem kímélném,
nyugalmadért poklok tüzét se félném;
bár szívemet a hév el nem ragadja,
életed volnék, békéd – egy szavadra.
S tűnődve ismét csak megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha mellemen parányi kezed töpreng,
valami nyugalom fátyla körülleng,
súlytalan álomnak tetszik halálom,
de fölébredek, magam itt találom,
s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
mi ez: barátság? Vagy már szerelem?
Amikor neked vallottam e verssel,
látnokok tiszta lelke nem lepett el;
észre se vettem a nagy ámulatban,
honnan a szó, rímére mint akadtam,
s miért hogy a végén megkérdezem:
mi ihletett? Barátság – szerelem?
(Kalász Márton fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Egy barátomhoz
Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.
Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél –
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.
Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
Nekem nincs. De hát – én így is akartam.
Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom –
A kikötőkbe lassan szertemennek.
A bóra jő, a fogam megvacog –
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.
Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.
Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
Szerető, forró, könnyes irígységgel –
Egy percig még – azután elbocsátlak.
S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
Tartom a sorsommal a közösséget!
Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden – előttem a semmi. –
Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.
Forrás: Lélektől lélekig