https://verskucko.com

Címke: barátság

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Tandori Dezső: Doboz és tulipán

    Kis medve jött a házba
    Csokisdoboz-fedélen.
    Egy tulipán lett a barátja –
    Nem ritka barátság télen.

    Egy fényes, hűs ablakkal
    Hamar összeismerkedtek.
    Ott álltak éjjel-nappal,
    De főleg: egymás mellett.

    A tulipán tudta: a medvét
    Mért hívják Kis Doboznak…
    De még így sem hihették
    A kinyitást ekkora rossznak.

    Kinyitottuk… Ő is várta!
    De attól fogva folyton
    Feküdnie kellett: állva
    Potyogott belőle a bonbon.

    A tulipán nyugtalan lett
    A fekvő beteg láttán.
    Nem érzett többé kedvet
    Semmihez az ég-világán.

    Mi nyomban megigértük:
    „Álltok még egymás mellett!”
    S ők azt felelték: „Kérjük,
    Siessetek valamelyest.”

    A csokit sietve megettük,
    De a tulipán lehullott…
    Most már fekhetnek együtt
    – Vagy: most megint csak fekhetnek! –
    Kis Doboz s benne a Szirmok.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona József: Új esztendőre

    Vidám elme
    te! szerelme
    az örökös tavasznak –
    csend és béke
    egy gyermeke,
    kinél búk s ürmök asznak!
    A szerencse
    folyton öntse
    rózsáit öszvényeden,
    elégedés
    vezéred, és
    légyen köröd egy Éden.
    Minden reggel
    víg sereggel
    játsszon a Nap súgára
    (mosolyogva
    lépbe fogva)
    Arcád diadalmára. –
    S Neked intsen
    báj-bilincsen
    jőve az Alkonyodat
    végső fénye,
    hogy rabkénye
    készítse meg álmodat.
    És ha majdan
    e Kor hajdan-
    korrá változik – midőn
    Élet s Halál
    számot talál
    vetni a hosszú időn:
    Akkor, Kedves,
    vedd jól, nedves
    szememböl, végtisztemet;
    Ott örökké
    légy Élőké;
    bár itt egy hant eltemet!!!
    1817.

    Forrás: Versek mindenkinek
    Katona József, Új esztendőre, újév, jókívánság, barátság, élet, halál, idő, ünnepi vers

  • Nagy Gáspár: Halála kellett, halála jel volt

    Kasánszky Zsombor emlékére

    Börtönöket járt hars-nevetésű
    legszebb fogsorú éneklő-szavaló barátom
    BARÁTOM ott a földben
    ’88 november 4-én elesett
    az egyenlőtlen küzdelemben
    ELESETT MINT A VÁROS
    MINT AZ ORSZÁG
    mert halála kellett most is
    hogy segítsen
    lázítson szavaljon énekeljen
    Isten helyett hengerítse el
    ama sírok elől a sziklát
    s az országosan vezényelt amnéziát
    robbantsa föl szívével
    hitével a szelíd terrorista
    a sors merényletét visszarúgva
    mint aki tudja
    az ősz vértanúi közé besorozzák
    halála kellett még
    halála jel volt a végső elszánáshoz:
    hogy éppen aznap
    majd föltámadnak a legyilkoltak
    és barátom szaval nekik
    Petőfit Illyést
    mert ők is itt parcella-társak
    az égi fényben begyűjtve
    a GYŰJTŐ fókuszába
    „ahol zsarnokság van…”
    de „Haza a magasban” mondja
    koporsó börtönéből kilépve
    a „Koszorú”-t zihálva fölmutatja

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Világolunk egy őszi kertben

    „…egyedül maradok itt,
    figyelem ahogy a pirkadat
    s puskacső összekacsint.”
    (Nagy László)

    Almák és álmok fehérsége
    ikerként világolnak
    egy őszi kertben
    mert a lámpákat leoltották
    világolunk egy őszi kertben
    most csak a természet
    szelíd menetrendje lehet
    selejtes s nem az ember
    ki ott helyén
    az éjszakai őszi kertben
    figyel fülel vigyáz
    a házra csillagokra
    vigyáz minden zajokra neszekre
    kertet röptető szelekre
    almák és álmok fehérsége
    velünk van pirkadatig
    mikor az őrzőt cserélik vagy elvezetik
    s a dörrenés a tompa puffanás
    akár az almák megrázott fákról
    akár az álmok a legtávolibb
    tartományból hullanak ide
    ide a földre
    hallod Te is
    barátom?
    és minden érthető lesz
    egyszerre világol
    (reggelbe ér e súlyos gravitáció)
    ahogy nézed a képet
    tűrhetően éles és világos

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    🌙🍂

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Arany János: Emlények

    I.

    Ki nékem álmaimban
    Gyakorta megjelensz,
    Korán elhunyt barátom,
    Van-é jel síri fádon,
    Mutatni, hol pihensz?
    Oh! mert hiába költ már
    A hír nekem mesét,
    Hogy még tán eljövendesz:
    Tudom én, mit jelent ez
    Ellenmondó beszéd.

    Igen, a hír halálod
    Kimondani haboz,
    S hogy a nehéz követség
    Nagyon zokon ne essék,
    Szavában ingadoz.
    Majd elragadja tőlem
    A már adott reményt;
    Majd, amidőn elillant,
    Távolról visszacsillant
    Még egy csalóka fényt.

    Hány bús alakban látom
    Éjente képedet!
    Sírból megannyi árnyak…
    S kik onnan visszajárnak,
    Nem hoznak életet.

    II.

    Behantozatlan áll
    Hamvai fölött a hely.
    Hol, merre nyugszik ő,
    Nem mondja semmi kő,
    Nem mondja semmi jel.
    S hazám leányi közt
    Nincs egy Antigoné,
    Ki sírját fölkeresve,
    Hantot föléje nyesve,
    Virággal hintené!
    (1851-ből.)

    III.

    De nyugszik immár csendes rög alatt,
    Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
    Mely annyit érze, hamvad a kebel,
    Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
    A lázas álom, a szent hevülés,
    Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
    Mely a jelenre hág, azon tipor
    S jövőbe néz – most egy maréknyi por.

    De jól van így. Ő nem közénk való –
    S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
    A könny nem éget már, csupán ragyog;
    Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
    Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
    Gyakran érzem lobogni szellemét.
    Szobámba leng az a nyilt ablakon,
    Meg-megsimítja forró homlokom.
    Hallom suhogni könnyü lépteit
    És önfeledve ajkam szól: te itt?…
    S döbbenve ismerek fel rajzomon
    Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

    „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
    A szín erős, nem illik együvé.”
    És áldom azt a láthatlan kezet…
    Múlass velem soká, szelid emlékezet!
    (1855. jún.)

    Forrás: Magyar Kurír