Címke: béke

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Itt ülök, csöndben, a világ közepén,
    csillaggal és sárgarigóval teli fényben.
    Hosszú, vad napok jönnek és mennek,
    örömök, gyötrelmek egymásra dőlnek,
    de én már nem futok sehová.

    A szívem egyre mélyebbre csendesedik,
    mint a tó, melyben egy fa árnya rezdül,
    s tudja, hogy a szél jön, elmegy, visszatér.
    Tudja, hogy minden csak pillanat,
    s a pillanat mögött ott az örök:
    az, amit hiába űz az ember — az ünnep.

    Az ünnep nem más, mint mikor nem akarsz,
    nem követelsz, nem vársz semmit.
    Csak vagy.
    S a lét, ez a szent, iszonyú zaj,
    egyszerre elnémul benned.

    Akkor már nem kérsz semmit,
    nem siratsz semmit,
    nem vádolsz senkit.
    Csak nézel, mint aki mindent látott,
    és megbékélt vele.

    Ez az ünnep.
    És ezért kell harcolni, minden nap,
    minden lélegzettel, minden könnyel,
    minden hajnalban újrakezdve,
    mert a világ nem adja könnyen a békét.

    De ha egyszer elérted,
    ha csak egy pillanatra is,
    amikor minden benned és körülötted elhallgat —
    akkor tudod: érdemes volt élni.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hangverseny után

    A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
     haza a hangverseny után,
    mintha agyamban rakott volna fészket
     egy egész liget csalogány.

    Még bennem a hegedűk remegése,
     idegem zizeg valahány.
    Visz az autóbusz, de dalába burkol
     egy egész liget csalogány.

    Robog a kocsi, és semmit se hallok,
     oly jó ez a zsongó magány;
    mint felhő röpdös körül és emelget
     egy egész liget csalogány.

    Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
     úgy visz a kocsi, oly puhán;
    és leszállunk a budai hegyeknél,
     én és egy liget csalogány.

    S ahogy fölnézek a tavaszi égre
     e szép, magányos éjszakán,
    csillagok ligete csattog köröttem
     s egy egész égbolt csalogány.

    Forrás: DIA

    ,

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Takarodó

    Most hát pihenjünk:
    leszerelnek a megvert
    hadseregek,
    szünetelnek a vándormadarak
    légijáratai, megállnak
    a leggyorsabb gyorsvonatok, és
    majd csak lenyomja lázainkat
    orvosunk, a reménytelenség.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál;
    nézd: Polyphemos megvakult:
    nincs már szüksége monoklira,
    hogy udvaroljon Theokritos
    szép lányainak; mindenfelé
    sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
    a kereskedelem előnyeiről, függöny után
    alszik a hang húrban, fuvolában,
    befelé fordultak a távcsövek
    s végül
    legkedvesebb halottaink fölött is
    eloltjuk a gyertyákat.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál
    s a halál a lélek ágya:
    párnája feledés,
    takarója csönd
    s megbékült álma maga az isten.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ady Endre: Karácsony

    Ma tán a béke ünnepelne,
    A Messiásnak volna napja,
    Ma mennyé kén’ a földnek válni,
    Hogy megváltóját béfogadja.

    Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék
    Szivükre mind az emberek –
    De nincs itt hála, nincs itt béke:
    Beteg a világ, nagy beteg…

    Kihült a szív, elszállt a lélek,
    A vágy, a láng csupán a testé;
    Heródes minden földi nagyság,
    S minden igazság a kereszté…

    Elvesztette magát az ember,
    Mert lencsén nézi az eget,
    Megátkozza világra jöttét –
    Beteg a világ, nagy beteg…

    Ember ember ellen csatázik,
    Mi egyesítsen, nincsen eszme,
    Rommá dőlt a Messiás háza,
    Tanítása, erkölcse veszve…

    Óh, de hogy állattá süllyedjen,
    Kinek lelke volt, nem lehet!…
    Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
    Beteg a világ, nagy beteg!…

    (1899. december 23.)

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Karácsony

    (Kötetbe nem sorolt versek)

    I.
    Harang csendül,
    Ének zendül,
    Messze zsong a hálaének,
    Az én kedves kis falumban
    Karácsonykor
    Magába száll minden lélek.

    Minden ember
    Szeretettel
    Borul földre imádkozni,
    Az én kedves kis falumba
    A Messiás
    Boldogságot szokott hozni.

    A templomba
    Hosszu sorba
    Indulnak el ifjak, vének,
    Az én kedves kis falumban
    Hálát adnak
    A magasság Istenének.

    Mintha itt lenn
    A nagy Isten
    Szent kegyelme súgna, szállna,
    Az én kedves, kis falumban
    Minden szívben
    Csak szeretet lakik máma.

    II.
    Bántja lelkem a nagy város
    Durva zaja,
    De jó volna ünnepelni
    Odahaza.

    De jó volna tiszta szívből
    – Úgy mint régen –
    Fohászkodni,
    De jó volna megnyugodni.

    De jó volna mindent, mindent
    Elfeledni,
    De jó volna játszadozó
    Gyermek lenni.

    Igaz hittel, gyermek szívvel
    A világgal
    Kibékülni,
    Szeretetben üdvözülni.

    III.
    Ha ez a szép rege
    Igaz hitté válna,
    Óh, de nagy boldogság
    Szállna a világra.

    És a gyarló ember
    Ember lenne újra,
    Talizmánja lenne
    A szomorú útra.

    Golgota nem volna
    Ez a földi élet,
    Egy erő hatná át
    A nagy mindenséget.

    Nem volna más vallás,
    Nem volna csak ennyi:
    Imádni az Istent
    És egymást szeretni…

    Karácsonyi rege
    Ha valóra válna,
    Igazi boldogság
    Szállna a világra…

    Forrás: MEK