Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.
Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…
Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.
Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom símogatón megölel…
Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka múlt idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem.
Forrás: Lélektől lélekig
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.
Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.
S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.
S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,
csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyíték.
…Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,
minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,
házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.
Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.
Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesújt körülötted
mindenkit, aki bánt…
Forrás: Lélektől lélekig
Csak a Te mosolyod
fényétől ragyognak fel
életem színei.
Csak egy percet adj
most megpihennem Uram:
hadd gondoljak rád.
Forrás: Lélektől lélekig
Már hallgat a szív. Fölhangosodnak
Isten léptei.
Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?
Forrás: Lélektől lélekig
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tűzként izzó naplementében.
Várj.
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el.
Pihenj meg itt.
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnyből fátyolt teremt.
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idő
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább.
Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
utadra kísérjen el.
Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó kutyák feje a nehéz porban
s itt-ott szétszórva kövek
kidöntött fák és bazilika-árnyak:
Esztergom augusztus-éji töredékei.
Hazaérni én már csak itt érek haza.
Egy harang ballag velem
a dombok közé némán
mintha Isten bolondja volna.
Ling-leng a diófák közt
én meg mosolygok.
Minden porszem a házam népe
itt, s minden fűszál.
A kígyó is csak annyira fél tőlem
amennyire a teremtmények
félnek egymástól kezdet óta.
Egyszál gyufa és egyszál csillag
kivételes tüzében látom a kezem:
itthon van, ajtót nyit nekem
s oszlatja el az örök sötétséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Várom, hogy visszatérj,
szótlan a szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
– Semmi az egész!
Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
– arra emlékezünk.
Forrás: Szeretem a verseket
