https://verskucko.com

Címke: élet

  • Szabó Lőrinc: Lemondás

    Nem elég, nem elég, nem elég,
    ami kell, ami jó, ami szép,
    nem adott, ami nincs, de lehet,
    nem adott soha még eleget,
    és semmise sohase sok,
    nyugodni sose tudok,
    mert ami kellene nékem,
    sehol a földön, az égen
    nincs az az egyesülés,
    nincs az a teljesülés.

    Amire érzék és gondolat
    sóvárog, silány mind: szomjamat
    oltani nincs italom,
    üres a legnagyobb jutalom,
    ha mindent el kell majd veszteni,
    semmit sem érdemes kezdeni,
    hisz életem, az egész,
    csak egy és olyan kevés,
    hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
    nyomora végtelen.

    Megyek én, megyek én innen,
    kicsi e földön itt minden,
    s csak ha a lélek előre
    már a Kevés szeretője,
    csak akkor van nyugalom,
    csak annak van jutalom,
    csak annak egyesülés,
    csak annak teljesülés,
    csak annak földön és égen,
    sohase, sohase nékem.

    Inkább, mint újra csalódás,
    jöjjön előre lemondás:
    nem kell már énnekem semmise,
    ne legyen barátom senkise:
    vetem halálba ágyamat,
    sivatag lepje vágyamat, –
    pusztulj, sok nagy célom,
    egy maradt s elég ez:
    várni, míg hóhérom,
    az isten, kivégez.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Válasz

    Láttam a komédiát,
    hajam beleőszült.
    Minden férfi bandita,
    minden asszony őrült.

    Gyomrom, agyam tele van,
    öreg undor éget.
    Választ akarsz? Kezdelek
    kiokádni, élet!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

    „Apu!…” Igazán csoda volt, de
    még elkaptam a gyereket.
    „Látod?!…” mutattam le a mélybe.
    Hallgattunk. Lóci reszketett.

    Reszketett és csak nagysokára
    mondta: „Rémes, hogy az ilyen
    életveszélyektől az ember
    nem szabadul, csak…” s hirtelen

    elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
    fátyolos lett és remegő.
    „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
    „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

    (Raguza)

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Az irígység erdejében

    Dsuang Dszi mester erdejében ültem
     és szólt az egylábú virág:
    – Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
     én állok s nem jutok tovább!

    Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
     annyi lába sincs, mint neked,
    bordái mégis gyorsabban viszik, mint
     az én száz lábam engemet!

    A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
     – Óh, szél, – mondta panaszosan –
    te játszva átsuhansz az óceánon,
     s én porban vonszolom magam!

    A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
     te szárnyatlan és testtelen! –
    – Mint engem a gondolat! – mondta búsan
     s lehúnyta pilláját a szem.

    A gondolat már válaszolni készült,
     de a szív megelőzte, és
    én felsírtam, hogy minden elégedetlen
     és harc és kétségbeesés; –

    és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
     ez az irígység erdeje!
    Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
     halj meg és ne törődj vele!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Számadás

    Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
    Az emberek.
    Legjobb gyönyöreidet kik adták?
    Az emberek.
    Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
    rendetlenebb!
    Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
    a fejemet.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Nincs rád időm

    Égből hívsz? Hangod még elér,
    egy percre fölfigyel bennem a vér,
    aztán csak régi, sötét dühe zúg,
    mar, mint a lúg.

    Én poklok rabja vagyok, és
    már nem tudom, mi a pihenés…
    Te? – Menj… Neked még otthonod az
    arany ősz, a kék tavasz:

    te ráérsz, tied a végtelen,
    pogány múlt álmai, csönd, szerelem,
    te tündér vagy, gyermek, libegő
    fény, lepke, szitakötő:

    óh, szép, szép volna az élet,
    kis pillém, szállani véled,
    szabad utakon, föl s alá,
    mindegy, hová:

    de rám körutak hegylánca szakadt,
    tárnák, földalatti falak
    őrzik fiatal életemet –
    Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

    Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
    kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
    Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
    hagyj el: nincs rád időm!

    Forrás: DIA