Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szívemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.
Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod,
ember, ne ránts magaddal.
Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd;
nem rugdalok markodba,
végzet, lazítsd a görcsöd.
Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem ígértél.
Forrás: —
Akarok még hinni az életemben
s a mások életében – akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.
Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
ki tettenért a pózon és családon,
és ne vádoljon többé senki meg.
A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.
Forrás: —
Itt nyugszom én könyvek között
álomtalan és csóktalan.
Menj, vándor, csókolj és ölelj,
magát kínálja az erény,
bolond, ki ideált keres,
ilyen bolond lehettem én.
Forrás: —
kétféle fordításban: –
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
Forrás: —
Kifelé ballag már a vén diák
Az életből és a melódiák
Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
De azért még pár nóta megterem.
De azért én panasszal nem vagyok,
Az Isten napja néha rám ragyog,
A csillagok a régi szelidek
S hozzám hajolnak lassan a szívek.
Mást nem akartam, Isten a tanúm,
Elhallgat immár a vád és a gúny,
Mivel az értetlenség illetett,
Mert úgy szerettem a szegényeket.
Magyar szegénység hű költője, én,
Kitartok véled, régi jó remény,
Hogy a jövendő csak nekünk terem
S hogy e jövőt építi énekem!
Magyar szegénység: véget ér e tél,
Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
Az igazság lesz úr e föld felett
És az se fáj, hogy én már nem leszek!
Forrás: MEK
I. Halott mellé…
Halott mellé temetnek holmikat,
Emlékeit, mik édesek neki.
Keresztet, amit hordozott nyakában
(Ó a lelkében is hordozta titkon!)
Arcképet, mely ódon és hibás
(Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
És egyebet, tán egy beteg virágot:
Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
Halott mellé temetnek holmikat…
Melléd is, én halottam, aki élsz,
(Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
Melléd is, arcod halvány mása mellé
Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
– Ó életem, ó sorsom és szívem! –
Tört holmik ők s neked értéktelen mind!
II. Sok méreg által…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
(Künn május álmodik, vár és szeret:)
Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
Találkozott magammal önmagam
Tükörben és lelkem mély tükörében…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
És jöttél végre későn és mohón,
Szép, szabad élet és májusi éjjel…
Virrasztott szívem az ablak alatt,
Szép szeretője ablaka alatt,
Rossz szeretője ablaka alatt,
Más szeretője ablaka alatt…
És jöttél utoljára rút november,
Magány, mely emlékektől kong szegény,
Magány, amely vádaktól kong szegény.
És jött a bor, a bánat, a felejtés.
És régi nyomorok új bélyege…
Sok méreg által pusztulunk mi el!
Forrás: MEK
Mosolygó hindu bálvány,
Ki végtelenbe révedsz,
Taníts egy kis mosolygást
E nagy szenvedéshez.
Taníts egy kis mosolygást,
Te nagy, örök mosolygó,
Oly kurta ez az élet,
Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány,
Én annyit sírtam itt lenn,
Olvastam bibliákat,
Várva, vívódva hittem.
Mosolygó hindu bálvány,
Hitemen mosolygó,
Mily jó lehet a semmi,
A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok,
A hervadásra szántak,
Szerelmek, álmodások:
Virági a halálnak.
Mosolygó hindu bálvány,
Az élet láza oly jó,
És oly gonosz az élet,
És én rád sírva nézek,
Te nagy, örök mosolygó.
Forrás: MEK
A kocsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében
S visszás hang kél a húr alól:
„Múlandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szép, ki jó.
Szeme agát volt, haja ében,
Most alszik az Úr békéjében,
Fehér sír fekete éjében.
De hol van a tavalyi hó?”
Asztalnak dől a sok borissza,
Az egyik horkol ágy alatt,
Villon a hegy levét kiissza,
Az óra jár, a pillanat szalad.
„Voltam nemes, gavallér, tiszta,
Nem látott éj, se dáridó,
De jaj, az marja, aki bírja,
Oda a jószág, nem tér vissza,
Folt hátán folt a mente, csizma.
De hol van a tavalyi hó?…”
A varjú várja már a koncot
És áll a szégyen fája már.
Oda a csókok, oda a hordók:
Mors Imperator csókja vár.
Voltam gyerek, szomorú, boldog,
Volt kikelet és annyi jó.
Roptam a táncot, a bolondot,
Csókoltam Bertát meg Izoldot,
Most várnak a vörös koboldok,
De hol van a –
De hol van a tavalyi hó?
Forrás: MEK
Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
– Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
– Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!
Forrás: MEK
Ha violáink hervadoznak,
Ha tavaszaink fagyot hoznak,
Ha nyaraink perzselve égnek,
Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
Ha dalainknak szárnya bágyad,
Ha látjuk már a síri ágyat,
Vígaszt későn mi adhat nékünk?
– Rózsák, amiket el nem értünk.
Forrás: MEK
