https://verskucko.com

Címke: élet

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem

    (éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

    Meszesednek a csigolyáim:
    szaporodnak a rigolyáim.
    +
    Elszonettesült szürke világban
    vértelen jambusok kattognak át
    a túlexponált líraváltón.
    +
    Szomorú tapasztalásom lett:
    akiket igazán s érdemük szerint is
    régóta szeretek s szerettem
    csak a távolság tartotta
    meg őket szeretetemben –
    +
    A vélt igazság:
    már csaknem egy
    tisztes féligazság!
    +
    Mindenki mondja, mondja,
    s az benne a szép,
    hogy senki sem hiszi,
    úgy értem: aki legkivált
    fújja, fújja – akár
    a tortagyertyát, el!
    +
    Jaj, a félelmet
    ne hagyjátok kihalni!
    Mikor félnem kellett volna,
    nem mertem félni,
    most, amikor már nem kell,
    most kezdek el remegni,
    vacogni a nyárban,
    lehet – több okból is –,
    csak önmagamtól félek:
    micsoda évek voltak,
    s nem haltam ki: élek!
    +
    Nem írok rövidet,
    nem írok hosszút,
    nem írok örömet,
    nem írok bút –
    ha itt élek
    e fagyos intermundiában
    nem visz rá
    a lélek,
    hogy nem írok!
    +
    Valahol valakik kalapálják
    az egyedüli értéket,
    s e mértékadó adó-vevők
    nem ismernek mértéket!
    +
    Tartani sötétben is
    fölös ébrenlétet,
    pedig aludni kéne
    – csak gyerekként! –,
    úgy, mint régen!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    ✨

  • Gyurkovics Tibor: Antifóna

    Tavasz, tavasz, te bőven áradó,
    szél-patakokkal megduzzadt folyó,
    öntsd ki a földre zúgó vizeid,
    amíg a világ veled megtelik.

    Én is így jöttem, illat, rohanó,
    csatona, napfény, égből zuhanó,
    hogy betöltsem Mózes, Illés felett
    a törvényeket és a földeket.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Erdei manó tánca

    Piros varázs, meg ződ varázs,
    meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
    erdő közepén, tarka vár,
    figurás, belga tánca áll.

    Ez voltam én, ez lettem én,
    magányos torzó, lázadás.
    A szívem rossz és kőkemény,
    torkomban ég az elmúlás.

    Ne féltsetek, ropom tovább,
    erdő közepén, egymagam,
    ujjongva és vigaszatlan

    rúgom magam idébb-odább,
    groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
    s fölragyogok a csillagokban.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Tipográfia

    Kurzívan élt,
    zárójelben szeretett,
    idéző jeliben beszélt,
    kettőspontosan írt,
    kérdőjelekkel dolgozott.
    Petittel tüntették ki,
    verzállal szedték ki a folyóból,
    kurrenssel temették,
    sírján két vesszőcske sarjad.
    Hagyatéka: három pont és egy gondolatjel.

    Forrás: —

  • Karinthy Frigyes: Ősz

    Tűz, melegíts, ne égess
    égő sebet szívemre;
    Nap, ne vakíts, világíts,
    nem nézek a szemedbe.

    Asszony, puhácska száddal
    csókolj, ne a fogaddal;
    ki önnön sírod ásod,
    ember, ne ránts magaddal.

    Virág, maradj az ágon,
    megvárom a gyümölcsöd;
    nem rugdalok markodba,
    végzet, lazítsd a görcsöd.

    Élet, mindenki éljen,
    s ne tudja meg, miért él;
    ígérd már másnak, Isten,
    amit nekem ígértél.

    Forrás: —

  • Márai Sándor: Monológ

    Akarok még hinni az életemben
    s a mások életében – akarom,
    hogy izmos és erős legyen karom
    s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.

    Mert megbocsátottam mindenkinek
    s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
    ki tettenért a pózon és családon,
    és ne vádoljon többé senki meg.

    A múltat én elhordozom magammal
    új életemre, mint zsákját a vándor:
    hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
    s emlékeimmel elmotozva élnék,
    mert amit érdemeltem, rámtalált:
    kaptam egy életet és egy halált.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Sírvers

    Itt nyugszom én könyvek között
    álomtalan és csóktalan.
    Menj, vándor, csókolj és ölelj,
    magát kínálja az erény,
    bolond, ki ideált keres,
    ilyen bolond lehettem én.

    Forrás: —

  • Gergely Ágnes: Sziklába vésett vers

    kétféle fordításban: –

    Így fordítja Valerij:
    „Utas, ha meglátod a tengert
    s egyszer megcsúszol itt
    gondold meg, mit dobsz el magadtól:
    az idő változik.”

    Így fordítja Macuda-szan:
    „Vándor, most megláttad a tengert:
    csúszós a sziklapart.
    Szórd szét a sárga virág magvát,
    majd esőben kihajt.”

    Forrás: —