https://verskucko.com

Címke: élet

  • Kosztolányi Dezső: Vészfék

    Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
    Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
    Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
    A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

    Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
    rohanj s recsegjen a homok, kavics.
    Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
    bár a kerék széjjelmorzsolna is.

    Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
    és ásító unatkozás mered,
    bátran szakítsd szét vért-lökő ered.
    Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
    vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
    egy pillanat csak s a vonat megáll.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Szíriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Itt ülök, csöndben, a világ közepén,
    csillaggal és sárgarigóval teli fényben.
    Hosszú, vad napok jönnek és mennek,
    örömök, gyötrelmek egymásra dőlnek,
    de én már nem futok sehová.

    A szívem egyre mélyebbre csendesedik,
    mint a tó, melyben egy fa árnya rezdül,
    s tudja, hogy a szél jön, elmegy, visszatér.
    Tudja, hogy minden csak pillanat,
    s a pillanat mögött ott az örök:
    az, amit hiába űz az ember — az ünnep.

    Az ünnep nem más, mint mikor nem akarsz,
    nem követelsz, nem vársz semmit.
    Csak vagy.
    S a lét, ez a szent, iszonyú zaj,
    egyszerre elnémul benned.

    Akkor már nem kérsz semmit,
    nem siratsz semmit,
    nem vádolsz senkit.
    Csak nézel, mint aki mindent látott,
    és megbékélt vele.

    Ez az ünnep.
    És ezért kell harcolni, minden nap,
    minden lélegzettel, minden könnyel,
    minden hajnalban újrakezdve,
    mert a világ nem adja könnyen a békét.

    De ha egyszer elérted,
    ha csak egy pillanatra is,
    amikor minden benned és körülötted elhallgat —
    akkor tudod: érdemes volt élni.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lemondás

    Nem elég, nem elég, nem elég,
    ami kell, ami jó, ami szép,
    nem adott, ami nincs, de lehet,
    nem adott soha még eleget,
    és semmise sohase sok,
    nyugodni sose tudok,
    mert ami kellene nékem,
    sehol a földön, az égen
    nincs az az egyesülés,
    nincs az a teljesülés.

    Amire érzék és gondolat
    sóvárog, silány mind: szomjamat
    oltani nincs italom,
    üres a legnagyobb jutalom,
    ha mindent el kell majd veszteni,
    semmit sem érdemes kezdeni,
    hisz életem, az egész,
    csak egy és olyan kevés,
    hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
    nyomora végtelen.

    Megyek én, megyek én innen,
    kicsi e földön itt minden,
    s csak ha a lélek előre
    már a Kevés szeretője,
    csak akkor van nyugalom,
    csak annak van jutalom,
    csak annak egyesülés,
    csak annak teljesülés,
    csak annak földön és égen,
    sohase, sohase nékem.

    Inkább, mint újra csalódás,
    jöjjön előre lemondás:
    nem kell már énnekem semmise,
    ne legyen barátom senkise:
    vetem halálba ágyamat,
    sivatag lepje vágyamat, –
    pusztulj, sok nagy célom,
    egy maradt s elég ez:
    várni, míg hóhérom,
    az isten, kivégez.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Válasz

    Láttam a komédiát,
    hajam beleőszült.
    Minden férfi bandita,
    minden asszony őrült.

    Gyomrom, agyam tele van,
    öreg undor éget.
    Választ akarsz? Kezdelek
    kiokádni, élet!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

    „Apu!…” Igazán csoda volt, de
    még elkaptam a gyereket.
    „Látod?!…” mutattam le a mélybe.
    Hallgattunk. Lóci reszketett.

    Reszketett és csak nagysokára
    mondta: „Rémes, hogy az ilyen
    életveszélyektől az ember
    nem szabadul, csak…” s hirtelen

    elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
    fátyolos lett és remegő.
    „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
    „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

    (Raguza)

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Az irígység erdejében

    Dsuang Dszi mester erdejében ültem
     és szólt az egylábú virág:
    – Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
     én állok s nem jutok tovább!

    Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
     annyi lába sincs, mint neked,
    bordái mégis gyorsabban viszik, mint
     az én száz lábam engemet!

    A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
     – Óh, szél, – mondta panaszosan –
    te játszva átsuhansz az óceánon,
     s én porban vonszolom magam!

    A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
     te szárnyatlan és testtelen! –
    – Mint engem a gondolat! – mondta búsan
     s lehúnyta pilláját a szem.

    A gondolat már válaszolni készült,
     de a szív megelőzte, és
    én felsírtam, hogy minden elégedetlen
     és harc és kétségbeesés; –

    és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
     ez az irígység erdeje!
    Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
     halj meg és ne törődj vele!

    Forrás: DIA