https://verskucko.com

Címke: élet

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én,
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás,
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Himnusz minden időben

    Te szivárvány-szemöldökű,
    Napvilág lánya, lángölű,
    dárdának gyémánt-köszörű,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Te fülemülék pásztora,
    sugarak déli lantosa,
    legelső márvány-palota,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Siralomvölgyi datolya,
    festmények rejtett mosolya,
    templomon arany-kupola,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Díjra korbácsolt versenyló,
    lázadásokban lobogó,
    csillag, dutyiba pillantó,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Harctéri sebek doktora,
    hazátlanoknak otthona,
    mézes bor, édes babona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Piaci csarnok álmosa,
    nyomorúságnak táncosa,
    Szilveszter-éji harsona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Béta-sugárban reszkető,
    sok-fejű kölyket elvető,
    tengerek habján csörtető,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Minden időben ismerős,
    mindig reménnyel viselős,
    bájokkal isteni erős,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Öröktől belémkaroló,
    vánkosra velem hajoló,
    varjakat döggé daloló,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Iszonyattól ha szédülök,
    ha a pimaszság rámdönög,
    önmagammal ha küzdök,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Jog hogyha van: az én jogom,
    enyém itt minden hatalom,
    fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

    Felragyog az én udvarom,
    megdicsőül a vér s korom,
    galambok búgnak vállamon,
    gyönyörűm, ha segítsz engem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József – Tüzem, lobogóm

    KÉREM! én eddig hallgattam csak,
    mert jól tudom, mi lesz a sorsa
    a szeleburdi szilvafákon
    kék csillaggá robbant rügyeknek.

    Mondják, mikor az ózdi kórház
    műtőjében Kiss Margit megszült:
    barkát borzolt a szél, s az utcán
    kizöldültek a vasporos fák.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Aranypénz-térdű szerető

    Aranypénz-térdű szerető,
    muzsikás, lángsisakos,
    te táplálsz engem egyedül,
    bú-baj ha belémtapos.

    Ősszel édesült szerelem,
    mint a bor télre kiforr,
    lélekben erős ragyogás,
    mint a pohárban a bor.

    Világra kedvem te szülted,
    tipródva bajaimon,
    nélküled szemetet eszem,
    rozsdás vizeket iszom.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos – Négy

    I.
    Te vagy az, aki után lámpással futottam.
    Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
    Te vagy az, akiért érdemes az élet.
    Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

    II.
    Ó szerelem, milyen szesszel itattál meg engem.
    Ó szerelem, börtönbe zárnak a te karjaid.
    Ó szerelem, egyképp csúnya vagy te és gyönyörű.
    Ó szerelem, eltakarom előtted az arcom.

    III.
    Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
    Kedvesem ízével érinted az ajkam.
    Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
    Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Radnóti Miklós – Himnusz

    Gyökér vagy és törzs,
    teli lomb s gyümölcs,
    hűs fuvallat vagy
    s meleg nap érlelő,
    kötöző gyökér,
    iramodó vér,
    vékonyszáru törzs,
    széllel barátkozó,
    karom lombja vagy,
    karomba szaladj,
    mellem virága,
    szívemen takaró,
    ébresztő napom
    s napos hajnalon
    lombom gyümölcse,
    mellettem ébredő,
    mellettem alvó,
    szívemre hajló,
    jó nyugalom vagy,
    csöndesen dobogó,
    szépszavú forrás,
    kezdő sikoltás,
    szárnyas lehellet,
    lélekkel szálldosó,
    árnyékban éles
    fény vagy és ékes
    árnyék a fényben,
    s felhő is, füstölő,
    csukódó pillán
    utolsó villám,
    nyíló testeddel
    karolón ringató.
    Te harcon áldás,
    búvó mosolygás,
    aki a földön
    régen fehérlő
    csontjaimban is majd
    ott bújkálsz mindörökkön.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

    Foganni könnyű. Világra jöttem,
    suhogó kések között születtem,
    s felnőttem én is, mint más, dologra,
    akár az apám s az anyám: a gondra.

    Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
    arasznyi múltam el nem cserélem.
    Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
    Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

    Valami mégis megszakadt félbe.
    Egy évig egyszer játszani kéne.
    Szánkázni télben, fürödni nyáron,
    csücsülni hajlós cseresznye-ágon.

    Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
    álmomban raknék kardokból kazlat.
    Édesem, hallod? te kis esendő,
    orcád ha sápadt, síró kiskendő,

    játszani kellene! elég a vasból!
    Csördül a zápor, ezüstös ostor,
    teteje ezüst, arany az alja,
    gurul a szívünk, két iker-alma,

    játszani gyerünk! játszani! jól van!
    „Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
    Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
    Zubogó vérem verése, lassulj.

    Pókok türelme segít, ha láz van,
    gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

    Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
    Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.

    Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
    ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.

    Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
    és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.

    Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
    viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.

    Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
    de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

    Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
    mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK