https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Halál

    Nem az a halál a valódi,
    Amit az orvos igazol.
    Előbb hal meg az ember,
    Maga sem tudja mikor.

    Azt érzi egyszer: a földön
    Nem leli nyugtát, se helyét,
    Fájdalmasan megszokott már,
    Bármerre néz is szerteszét.

    Úgy jár útján, mély közönnyel,
    Akár az óramutató,
    Teljesíti szürke sorsát,
    Mint rózsa mellett a karó.

    Lelke mindinkább nyugtalan,
    Vergődik már csak idelent.
    Nincs a földön hová szálljon,
    Megkeresi a végtelent.

    Ott tölti minden idejét,
    Meghalt a föld számára már.
    Ez a halál a valódi,
    De e halál, nem is halál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja
    gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
    minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: www.eternus.hu – Dsida Jenő versei

  • William Butler Yeats – Ha ősz leszel s öreg

    (Csillag Tibor fordítása)

    Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
    s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
    lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
    pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

    Hányan szerették jó kedved sugárát,
    s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
    de én zarándok lelkedet szerettem
    és változó arcod szomorúságát.

    S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
    suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
    a Szerelem, suhan a hegy fölött,
    s elrejti arcát fátylas csillagokba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Védekezés

    Próbálgatom, tanulgatom,
    hogy ne szeresselek nagyon.

    Félelmesek a viharok,
    s én romló törzsű fa vagyok.

    S minden nagy érzés új gyökér,
    mely földbe köt, ha mélyet ér.

    Magam hullásra készítem,
    gyökereimet gyengítem:

    Ha a viharban dőlni kell,
    fogódzás nélkül dőljek el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Öröknaptár

    Küszöbön már az újév.
    Topog. Csizmájáról havat ráz.
    Arcát csuklyája rejti el,
    nem látni, zord-e vagy mosolygós,
    nem tudni, mit hoz most és soha többé,
    nem vélni, mit visz mindörökre,
    kérdéseimre nem felel.

    Ilyenkor kissé jelen a jövendő,
    bár jóslat még, nem megvalósulás,
    nem értjük, csuklyájába mit motyog.
    De minden év fagyban kezdődik el
    s indúl a forró nyár felé,
    hogy végül dérben, jégben, zuzmarában
    hátát felénk fordítva eldöcögjön,
    már ismert arccal, ismét arctalan.

    Forrás: Szeretem a verseket