https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Csöndes, ünnepi óda az élethez

    Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
    mellettetek olyan kicsiny vagyok,
    s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
    mindenkinél nagyobb,

    nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
    mely kőkeményen az utunkban áll,
    s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
    mint a kemény halál.

    Hiába bújok el a föld ölébe,
    magas toronyba, léptem követed,
    és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
    követ adsz, köveket,

    és mindig érzem láncaid hatalmát,
    hogy élni nagyszerű és szomorú,
    egy néma szája nekem egy néma harcdal,
    sors és bús háború.

    E sekély korban bús-tragikus arccal
    vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,
    a kávéházban és a villamosban,
    a lármás körúton,

    és féltve viszlek a tömegbe mostan,
    hol száz idegen szem mered felém,
    és gonddal nézek minden elmenőre.
    Ó életem, enyém.

    Golyózáporban haladok előre,
    ki minden tűzzel, karddal ismerős,
    s úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
    mint bátor, büszke hős.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Se itt, se ott

    saját kicsinységünk tudatát
    jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
    nehéz elviselni
    mindenki kitalál valamit
    ettől oly változatos a világ
    ettől oly reménytelenül unalmas
    pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
    bizonygatásra panaszra mindig van ok
    nagyszerűségünk elhitetni
    másokat félrevezetni
    mások otromba hibáit leleplezni
    sokáig lehet a többiek rovására élni
    az ember hiszékeny állat
    s tartozni szeretne valahová
    görcsösen kapaszkodni valakibe
    többnyire hálás az odafigyelésért
    a fenyítő kezet is megcsókolja
    csak komolyan foglalkozzanak vele
    csak ne hagyják egyedül
    csak ne gyötörjék a szorongás démonai

    ilyen nyomorultak vagyunk
    dróton rángatott bábuk
    szakadatlanul megalázott páriák
    az erőszakos rögeszmék rabságában
    a kaméleonként változó köznapi létben
    nem lelhetünk mi soha nyugalomra
    se itt se ott se másutt az ég alatt
    csak a lelkünk rejtekén
    a belső tér háborgásait lecsendesítve
    csak a vereséget elfogadva győzhetünk
    csak ha mindent elveszítünk
    úgy nyerhetjük el a békét
    a hiszékenység öntelt vámszedőit
    kicselezve a legfőbb jutalmat
    a gyámolító boldog halál után
    az enyhet adó semmi perzselő ölelését

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: IX. szonett

    Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
    Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
    Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
    Mint árvult ara, gyászol a világ:

    A világ lesz az özvegyed, s zokog,
    Hogy nem hagytad képed magad után,
    Bár mások gyermekéből a halott
    Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

    Nézd, amit a pazar elszór, helyet
    Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
    De ha szépség vesz, végleg elveszett:
    Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

    Nincs szerelem annak szívébe zárva,
    Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA

  • Pilinszky János: Anyám

    Az életed kihült üveg,
    csiszolt és készre alkotott,
    hogy rajta át
    a szép halált
    szabad szemeddel láthatod,
    amint a lelked ablakát
    elállja minden földi fény elől,
    mely megbonthatná
    bensőd alkonyát.

    Magadba vagy, s csupán a fák,
    az áldott, ázott, őszi fák,
    csupán a fák a híveid.
    A híveid, s te szólsz nekik,
    beszélsz nekik, s a lelkeik,
    a földben álló lelkeik
    megremegnek: – rossz ez itt!

    A fák s a tó, az esti tó, –
    A csenden át halálhajó
    dudája sír a víz alól,
    a holt öböl felé, hol állsz.
    S a gázos, lepke-könnyű lég:
    az ég, – e jelre meghasad.
    Fejed fölé bohó csapat
    fehér galamb ereszkedik.

    Te máshol élsz!
    Csodára kész tenálad minden pillanat!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Áprily Lajos: Június 21

    1.

    Az esztendő ma átbillent az ormán,
    lejtője várja: nyári s őszi rét,
    és lenn az őszi táj alatt, mogorván
    komor vidék: a téli vaksötét.

    2.

    De láttad-é, ha fogy homálya,
    s újból emelkedőre hág?
    Március és május csodája
    s csodákon túl új csúcsa várja,
    s tágul élet, tágul világ.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig