Hópelyhek az én álmaim,
fehérek, halaványak,
néha eltűnnek-foszlanak,
alighogy földre szálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
fenn zizegve zenélnek,
szelíden, árván, félszegül –
meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
jőnek kemény fagyok,
s az ártatlan sok hópehely
vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
mint kísértetek nőnek,
s leplük végül elég a föld
felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
örök párbajra hívnák:
a feneketlen mélybe lenn
döngenek a lavinák!
Forrás: Lélektől lélekig
Apámmal együtt ültem a padon.
Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
A nap utolsó csókjait kereste
Az alkonyattól rőtes nyugaton.
Szemébe néztem, a szemembe nézett,
Hűs esti szél kezdett már lengeni
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el s könnybe vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.
Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!
Forrás: Lélektől lélekig
Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyganak.
S ha jő az ősz, a rózsahullató,
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható,
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd;
Tán elhervadni is gyönyör nekik.
Forrás: Magyarul Bábelben
Alkonybíborban úszik a hajó.
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap Zefír, az arra illanó,
Hableplét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat rezg a légben;
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt színéből lángba olvad át…
Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóban
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul;
Szűk nyakú korsók összekoccódnak.
Perdül a kocka, csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok,
Szív az ajak hiblái mézet.
»Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze
Éljen a vágy, mely minden időbe’
Inni mohón kéjserleget unszol.
Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!«
S még hangosabb lesz a hajófenék.
Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.
Padlóra öntik a caecubumit,
Tiberiust, a császárt így köszöntve.
Egy ifjú pár függöny mögé búvik;
Pajkos manó incselkedik körötte.
Mások szilaj cordaxot lejtenek,
S a gondtalan, a dévaj istenek
Látatlanul vegyülnek el e körbe.
És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul.
»Thamus!«… Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
»Thamus!«… No várj, nem tréfálsz meg, bitang!
S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyű a hullámkarély.
A tengerből lágyan kirezgenek
A csillagok, vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétben ér,
Etóliának partja feketél.
Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis; s már indulna vissza.
Lent kocka várja, bor s tüzes Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
»A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kívül ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírül: »A nagy Pán halott!«
S elnémul a duhajkodó csapat.
Nem kell a korty, nem ízlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére;
Magába száll, merengő, meghatott;
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«
S egyszerre – ily csodát ugyan ki látott? –
Megindulnak fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél; elhaló sirámot
Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sírás hangzik fel, csukló, szakgatott.
De kétségbe’ esve túlzokogja mindet:
»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«
»Némán hever hétcsövű fuvolája,
A mellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva;
Nem élnek rajt’ a játszi istenek.
A szatírok, szilvánok és najádok
– Minden bokorban istenség lakott –
Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot…
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;
Jön a szívet fásító öntudat.
Egyhangúság, elmélkedés unalma…
Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!
Megszűnt az istenek pogány uralma.
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«
Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?…
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.
És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn finom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:
»Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben, de a szívben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők bírják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelíd magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány,
Ő rendelé ezt így a Golgothán.
Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelíd
S elvette a világnak bűneit.«
És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Forrás: Magyarul Bábelben
!
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Vetkezik a rét, a róna.
S neked most van születésed.
Szomorúság látni téged.
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Nem lesz eztán pásztoróra.
Haldoklik a fény, a lepke.
Ködben, árnyban ki szeretne!
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Hajlik az év hervadóra.
Te is elhullsz, de a nélkül,
Hogy részed lett vón’ a fénybül.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.
Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem este és nem reggel,
te éjjel kettőkor születtél.
Már akkor sem hagytál aludni,
és hónapokig minden éjjel
kettőkor újra sírni kezdtél.
Nappal aludtál, éjjel bőgtél.
Talán ez volt a bosszú tőled…
Bosszú!
…amiért megszülettél,
pedig apádat már rég nem szerettem.
Nekem ráment az életem…
Hidd el, mindent csak érted tettem,
hogy neked más és sokkal jobb legyen.
Nem tudtam még, hogy romlandó az élet,
akár a gonddal főzött lekvár, vagy befőtt:
ha felhabzsoljuk, vagy eltesszük télre,
mindig, de mindig csak egy vége van…
Most menj! Elég volt.
Hagyj aludni végre…!
Forrás: Magyarul Bábelben
Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón,
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
– Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy?
– Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy
mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.
Forrás: Magyarul Bábelben
Elég egy oldalpillantás,
s eltűnik a nyár,
ősz kapaszkodik vérző körmökkel
a ház falán,
a borostyán közt bogárhulla,
madármúmia,
tudja jól a nyári sereg,
hogy el kell múlnia,
de kinőtt, röpült, mászott
mégis boldogan,
mert e kurta végtelenben
neki dolga van.
Rábiccentek megnyugodva,
mint egy imára,
én is ilyen árnyat vetek
az idő falára,
ha majd egyszer oldalt pillant
lustán az Isten,
recehártyájára ég
a testem.
Forrás: Magyarul Bábelben
