Címke: elmúlás

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Móra Ferenc: Van minden szívnek…

    Van minden szívnek titkos rejteke,
    Amelybe senki nem láthat bele;
    Hisz magad elől is takargatod,
    Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

    Hanem azért sokáig érezed
    A fojtott sírást, halk lélegzetet
    Átaltörni a titkos rejteken.
    De valahára mégis csend leszen.

    Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
    Hogy ama rejtett zugba betekints;
    Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
    A zárt pedig a rozsda eszi meg.

    De egyszer aztán, egy ködös napon,
    Ha fojtogat az életunalom,
    Nem is tudod, hogyan, véletlenül
    A pókhálós kulcs elibéd kerül.

    Próbálod véle szíved rejtekét,
    Örülsz neki, hogy fordul benne még –
    Csak akkor kell sírnod keservesen,
    Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves

    Uram, ma lettem nyolcvanéves
    Túl gyorsan múltak el az évek.
    Még oly sokat szeretnék tenni,
    Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

    A pár kis tervem, mi még lenne,
    Ha tán több időt igényelne,
    S egy év nem lenne elegendő,
    Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

    Jó lenne még sokat utazni,
    Újabb helyeket látogatni,
    Halálom perce még tán várhat,
    Megérhetném a nyolcvanhármat?

    Uram, Te látod a világot,
    Gyorsan jönnek a változások.
    Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
    Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

    És ahogy a technika halad,
    Sok újat lát, ki élve marad,
    Még oly sok minden ideköthet,
    Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

    Az emberiség sokat tehet,
    A világ oly csodás hely lehet,
    Jó annak, aki itt maradhat,
    Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

    Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
    Hisz oly szép lehet fenn az égben.
    S én mégis arról tervezgetek,
    Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

    Elfáradok a hosszú úton,
    El is kések majd sokszor – tudom.
    Tudasd velem, ha meggondoltad,
    Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

    Addigra már oly sokat láttam,
    Emlékeimet regisztráltam.
    Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
    Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

    Már igazán csak egyet kérek,
    Uram, ne vedd szemtelenségnek,
    Éveim száma kerek lehet,
    Ha meglátnám a kilencvenet.

    És hogyha ezt már megengedted,
    S ezt a lépést értem megtetted,
    Neked már úgyis mind egyre megy,
    Könnyen lehetnék kilencvenegy.

    Minden szemérmet félreteszek,
    Hogyha még egyet kérhetek,
    Tudom, ez a kor hajmeresztő,
    De hadd legyek kilencvenkettő.

    Úgy megszoktam az életemet,
    És hátha lesz még, ki megszeret,
    Ki pótolná elvesztett párom,
    Ha lehetnék kilencvenhárom.

    Addigra már reszket a kezem,
    De ha még helyén lesz az eszem,
    A magas kortól én nem félek,
    Megadod a kilencvennégyet?

    A korra nincsen szabadalom,
    Számításom megtalálhatom.
    Ha őrködsz egészségem fölött,
    Akkor lehetnék kilencvenöt.

    Manapság már hallani olyat,
    Emberekről készül másolat,
    Ezt talán én is megvárhatom,
    Segíts át a kilencvenhaton.

    Ha még hirtelen meg nem halok,
    Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
    Elég lesz talán még egy évig,
    Kihúzhatnám kilencvenhétig?

    Hála Neked, nagy a családunk,
    Még pár dédunokát is várunk.
    Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
    Megadod a kilencvennyolcat.

    Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
    Megköszönöm a sok esztendőt.
    És még kérem, tán el sem hiszed,
    A kilencvenkilencediket.

    Még egy év és akkor valóban
    A népek azt mondhatják rólam:
    „Ez aztán igen szép kort ért meg,
    Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

    Uram, az életet Te adod,
    Úgy veszed el, amint akarod.
    Nem is zavarlak többet Téged,
    Ne vedd komolyan, amit kérek –
    Csak beszélgetni vágytam véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Tegnap még hó esett

    Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
    nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
    a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
    de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
    a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
    csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
    az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
    tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
    már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
    a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
    naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
    ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
    ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
    ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
    s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
    napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
    télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
    nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
    vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
    s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
    mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
    vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
    a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
    s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
    benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
    mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
    változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
    s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
    a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig