https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Kamarás Klára: Hosszú utazás

    Megint egy újabb állomás?
    Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
    Ásító, fáradt, réveteg falak,
    A sárga fények kábán inganak,
    Lidérces, fülledt álmokkal rokon
    Mindegyvirágok semmihalmokon…

    Megint egy újabb állomás…
    Aztán dübörgő, szédült rohanás:
    Városok, falvak, nevesincs helyek…
    Csattogjatok csak őrült kerekek!
    Vágtassatok! E lomha éjszaka
    Mintha már évek óta tartana…

    Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
    Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
    Szerelmünk sója régen elfogyott,
    Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
    De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
    Most átkelünk egy égő tengeren,
    Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
    E moccanás, e jajdulás a végső!
    A megtört ajkak szürke szegletében
    Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
    S egymást lesik a fülke múmiái:
    Ki fog közülünk először kiszállni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Halott madárral

    Halott madár a vízre szálló álom
    és átkok burka minden sebre égő ír,
    hajó feneklik meg a bújt korallon,
    akár egy lékelt és lehorgonyzott manír.

    Még körbe jár a hasztalan idő, amíg
    csak varja ül a szélnek kókadt fákon,
    de készülődik és elérhet hajnalig
    a kín, ha érte küld hajókat Kháron.

    Harangot önt a csend, vitorla szárad –
    és így marad a röptös vágy magára.
    Egy kósza fényt, egy csillagot talál-e,

    ha meg se csobban már a partot érő est –
    vagy jobb, ha tudja: nincs több „navigare”,
    halott madárral nincsen több „necesse est”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csonka mondatok

    Jön valaki. Belép az ajtón.
    A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
    Otthagyott boromba belekortyol.
    Otthagyott poharam elejti.

    Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
    És talán ő se gyűlöl engem;
    ki rég a rég kivágott hársak
    szeme színében melegszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hányszor lemondtam már

    Hányszor lemondtam már a versről!
    Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
    mint a bolyongást októberben,
    mikor zülleni kezd az erdő,
    és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.

    Magányos, szürke házakat jártam körül.
    Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
    vagy a sikoltozó hisztéria házai,
    csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
    mint ellenálló szívben a heves golyók.

    Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
    megédesítenem ereimben a vért,
    könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
    s magasan lebegő erkélyekről nézni:
    Ady eltévedt lovasa merre vágtat.

    De csak az órák lassultak le közelemben,
    de csak a fehérre mosott lepedők
    csattogtak boldogabban a köteleken,
    de csak a világ vége jött közelebb,
    kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antonio Machado: Az alvás…

    Az alvás: híd, amelyen a holnapba
    sétálunk át csukott szemmel. Alatta
    folyik álmaink hangtalan patakja.

    (Ford.: Faludy György)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Később

    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

    E levelet a hegytetőn találtam,
    Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
    Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
    Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.

    De hogy megbarnult, megkeményedett:
    Az írás felcsillámlik rajta,
    S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
    Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
    S a zuzmara, a zordfényű palást,
    Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy Pilinszky-dallam

    Mikor már csaknem elveszek:
    hiányod megfogalmaz.
    Két gyengeség beleremeg,
    kettejük mily hatalmas!

    Lehetetlenségünk ragyog!
    Nincs szem, mely belenézhet.
    Taglalhatatlan állapot
    — nem része az egésznek.

    Nincs időnk. Nincs történetünk.
    S mi nincs, az múlhatatlan.
    Nem ismerünk erényt, se bűnt
    az Örök Pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig