https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Buda Ferenc – Üzenettörlés

    Megéred még ha megéred
    kormos keserű alkony száll tekintetedre
    a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
    aláaknázzák terveidet
    keresztülhúzzák számításaidat
    kormos keserű alkony
    ha megéred
    a tárgyak alakok arcok körvonalai
    elkenődnek
    napvilágnál is homályban tapogatózva
    matatsz beszűkült tered vasrácsai között
    egy hang egy szín egy név át-átsuhan
    de benned nem hágy nyomot
    kormos keserű alkony
    kit érdekel ugyan kit érdekel
    ha kormos ha keserű
    szeretteidnek teher vagy már csak teher
    ha megéred
    hasznot hát többé ne húzz s ne várj
    javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
    hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
    túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
    óvakodva hogy sebet magadon s másokon
    ne ejts ha lehet
    köszönj el a fáktól
    az égtől a rögöktől
    a rigóktól
    egy név egy szó egy szín
    még átdereng

    üzenettörlés

    OK

    üzenet törölve

    üzenet törölve

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ami maradt

    Ami maradt, az már az örökélet:
    hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
    Nem várok többé új föltámadásra,
    sodródó égre, amely mennydörög.

    Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
    hegyes karókra fut a babvirág,
    kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
    sétára hívna, vagy a túlvilág

    bozótosába. Nem, még nem megyek.
    Dacolok még kicsit az elmúlással,
    ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
    néha jajszóval, néha fáklyalánggal.

    S ha kell, még nevetni is megtanulok
    kedvetekért, mászni cseresznyefára,
    vízen járni vagy holdfény-kötelen
    billegdélni bele az éjszakákba.

    Hátha így végre megszerettek, s nevemért
    még hazát is vehettek magatoknak,
    szegény szegények, akiket csupán
    a hajnalok rigói vigasztalnak.

    Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
    boldog kertekre bízom rá magam:
    babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
    ők tudják jobban, merre visz utam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság

    A vadludak és a darvak
    már az égre ékelődnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    A fecskék is készülődnek,
    sürgönydróton sorakoznak;
    jó utat az elmenőknek,
    hosszú őszt a maradóknak.

    Az árnyékok vékonyodnak,
    a patakok hűvösödnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    Gyapjasodnak a kis őzek,
    vöröslik a lenyugvó nap;
    jó utat az elmenőnek,
    hosszú őszt a maradónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Ágyban, párnák közt halni meg

    Egy aggodalma volt Petőfinek:
    Ágyban, párnák közt halni meg,
    S mit úgy óhajtott, teljesítve lőn,
    Mint hős, elhullt a harcmezőn.

    Járnak pár százan sápadt képpel itt.
    Közelgő sorsát érzi mindegyik.
    De nem okoz félelmet senkinek:
    Ágyban, párnák közt halni meg.
    Mit bánja ő, ha részenként hal is meg,
    Érezze elhalását minden íznek.
    Fogyjon ki lassan, mint a mécs világa,
    Egyet kíván csak: későn, jó sokára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akit egyszer megláttunk

    Ezernyi idegen szemre
    Vet naponként képet az arcom
    S ezer idegen arccal alszom,
    Kik a szemembe temetvék:
    Ezer rémlés és száz emlék.

    Ki rámtekint, kit megnézek,
    Egymást talán már sohse látjuk,
    Nem öleljük, de meg se bántjuk,
    Egyik erre, másik arra
    Emléket visz nem akarva.

    Hűvös szemek légiói,
    Hiába tűntök messze-messze,
    Nagy titkokkal bele van edzve
    Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
    Egymással éltünk és háltunk.

    S ki rámtekint, kit megnézek,
    Akármilyen undorral tettük,
    Egymást örökre elszerettük,
    Mert az utolsó látásig
    Álmunk: a másik, a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Már járt…

    Már járt a villám a fejem felett,
    S bújtam előle vén fenyő alá
    Jó helyre ép…
    Egy csattanás:
    Lobogtunk volna mind a ketten:
    Én és a kihez menekedtem.
    És lettünk volna egy halom hamu,
    Két élet hamuja.
    Bottal piszkálta volna valaki:
    Melyik az ember és melyik a fa?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: VÁGY

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy falevél,
    Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
    Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy elvesző árnyalat
    Az alkony ezerszínű tengerén,
    Szeretném fölszívni az árnyakat,
    S magamat tőlük fölszívatni én.

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy lehelet,
    Mint szél fuvalma, mely alig-alig
    Borzolja fel az alvó vizeket,
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy tétova napsugár,
    Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
    És nem keres és nem talál,
    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy tűnő napsugár.

    (S szeretném, ha mellettem elmenet,
    Valaki szólna:
    „Nézd, már itt az ősz,
    Sárgulnak lassacskán a levelek.”
    És nem ismerné meg a levelet.

    És szeretném, ha rajtfelejtené
    Valaki a szemét az alkonyégen,
    S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
    Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
    És nem sejtené, hogy egy árnyalat
    Az esti színek közt én vagyok éppen.

    És szeretném, ha jönne valaki
    Az erdő rejtekébe
    És szólna: „nini, milyen különös:
    A nap e mély homályban is ragyog.”
    És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

    Szeretnék úgy hozzádsimulni
    Természet – mint a vén moha
    A fák északos oldalán,
    S nem lenni hozzád hűtelen soha.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint tücsök hangja holdas éjeken,
    S szeretném, ha valaki elborongna
    Rajtam, mint múltból zengő éneken.

    S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
    Természet – mint a síri por,
    Mit ezeréves hantokról a szél
    Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
    Ott játszana velem egy kisgyerek,
    Kicsiny kezén futnék fel és alá,
    S e port, mely egyensúlyát nem leli:
    Egy percig egyensúlyban tartaná.

    Forrás: Lélektől lélekig